Nyáry Luca írása véleményem szerint egy nagyon komoly összefoglaló arról, hogy a a társadalmi fejlődés milyen komoly hatással van az egyéni mentális helyzetünkre, egészségünkre. Még a kiemelésekkel is egyet értek, lássuk tehát a medvét:
Éppenhogy sikerült nagyjából magunk mögött hagynunk a koronavírus-járványt, és már itt is a következő betegséghullám, a mentális egészség krízise, ami időközben világméretű gonddá nőtte ki magát, és a következményei egyre súlyosabb hatással vannak ránk. Milliók szenvednek depresszióban, a fiatalok körében egyre gyakoribb a szorongás és az öngyilkosság, ahogyan az étkezési zavarok, valamint a függőség valamilyen formája is. Hiába vagyunk egyre tudatosabbak és elnézőbbek a lelki betegségek áldozataival, kezd úgy tűnni, hogy alapjaiban véve rosszul kezeljük a helyzetet azzal, hogy pusztán egyéni problémának tituláljuk. Nyáry Luca írása arról, miért képtelenség elválasztani a személyes mentális egészségünket a társadalmunk működésétől.
Hogy hogyan definiáljuk a traumát, az nem változott sokat az elmúlt évtizedekben: valamilyen megterhelő esemény, ami megzavarja az agyunk kémiáját és befolyásolja a viselkedésünket, ameddig fel nem épülünk belőle, vagy az idő, vagy az orvoslás segítségével. Abban is a legtöbben egyetértenek, hogy a mentális zavarok személyes problémák, amelyek minden esetben egyediek, ahogyan a kiváltó okok is. Ám ahogyan azt számtalan ilyen betegségekben szenvedő ember tanúsítja, sokszor nem ennyire egyszerű megtalálni az okokat a fájdalmunk mögött, és nem is lehetne azt állítani, hogy egyedül lennénk a gondjainkkal.
Egyre többen vagyunk, akik azt érzik, hogy a negatív érzelmeinket valami láthatatlan, ám rendkívül intenzív erő váltja ki, mintha folyamatosan egy fátyol alatt léteznénk, amely még a leghétköznapibb pillanatokra is baljós árnyat vet, és azt üzeni nekünk, hogy valami nagyon nincsen rendben a világgal, amiben élünk.
Egy csendes világjárvány
Ezek az érzelmek ma már milliókat érintenek világszerte, igazi járvánnyá duzzasztva a mentális betegségek eddig is épp elég rémisztő problémáját: Magyarországon az emberek 11 százaléka szenved súlyos depresszióban, világelsők vagyunk az alkoholizmusban, és a felsőoktatásban tanulók valamivel több mint fele küzd lelki problémákkal. De a hazánkon kívül is hasonló a helyzet, legalábbis számos friss felmérés alapján: Európában kilencmillió olyan 10 és 19 év közötti van, aki valamilyen mentális zavarral él együtt, és az antidepresszánsokat használók száma is két és félszeresére duzzadt 2000 és 2020 között. Az USA-ban pedig a dolgozók 76 százaléka számolt be legalább egy ilyen betegségekhez köthető tünetről, ráadásul az öngyilkossági ráta ismét emelkedőben van, különösen a fiatalok körében.
Ugyan a legtöbb társadalomban ezekkel az esetekkel együtt növekedett a mentális betegségek elfogadottsága is (bár azért még bőven van hová fejlődnünk), és ma már nem feltétlenül csak extrém esetben merünk szakemberhez fordulni vagy megosztani másokkal az érzelmeinket, a mentális egészségünket sújtó betegséghullám a stigma oldódása ellenére is tovább terjed, és csak mostanában kezdtünk el nyitni a gondolat felé, hogy a modern világban talán másfelől lenne érdemes megközelíteni a jelenséget.
Nem csak a szerotonin hiánya okozza
A jó hír az, hogy valóban egyre több emberi pszichével foglalkozó szakember kezdi új szemszögből vizsgálni a kérdést. A Molecular Psychiatry tudományos lap kutatócsapata nemrégiben adott ki egy 17 kutatás alapján készített áttekintést, amely alapjaiban kérdőjelezi meg azt, ahogyan például a depressziót látjuk: az írás készítői arra jutottak, hogy a „szerotonin-hipotézis” néven ismert eddigi definíció hibás lehet, azaz a depressziót nem magyarázhatjuk pusztán az alacsony szerotoninszinttel, és érdemes rá inkább tünetként tekinteni, mintsem a diszfunkció okaként.
Az, hogy egyszerű kémiai egyenlőtlenségnek, és ezzel egyéni problémának tituláljuk – amit elsősorban szerotoninpótló SSRI- gyógyszerekkel igyekszünk kordában tartani – helytelen hozzáállás, mivel figyelmen kívül hagyja a társadalmi és környezeti tényezőket, amelyek nagyban felelősek a kialakulásáért. Ami viszont sokkal tovább bonyolítja ezt az egyébként is komplex szituációt, az az, hogy a mai világunk egyre több olyan beépített stresszfaktort tartalmaz, aminek kitéve az átlagember agya egyszerűen képtelen az egészséges működésre. Magyarán szólva, nem arra lettünk kitalálva, hogy a mostani körülmények között létezzünk.
Ez a kibékíthetetlen ellentét pedig megnehezíti, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, és ami még aggasztóbb, hogy társadalmunk jelenlegi berendezkedése konkrétan megakadályozza, hogy tartósan felépülhessünk a minket érő traumákból.
Ősemberek az irodában
Régen, az „üss, vagy fuss” reakciónkat az indította be, ha a szavannán egy ragadozó üldözött minket – ma viszont attól kapunk pánikrohamot, ha válaszolnunk kell egy e-mailre.
Az agyunk számára az egész modern létezésünk egy stresszhelyzet, egy traumatikus esemény, amiből újra és újra ki kell másznunk, hogy aztán másnap megint visszadobjanak a gödör mélyére.
Az emberi agy olyan problémák megoldására lett kitalálva, amelyekkel már nem küzdünk, legalábbis a szó szoros értelmében véve. Továbbra is a túlélés a legfőbb motivációnk, de már nem olyan kézzelfogható veszélyekkel szemben tesszük, mint a fajunk születésekor. Az agyunk mégis sok szempontból ugyanúgy működik, mint a barlangházak és mamutvadászok korában, hiába az az új normális, hogy 10+ ember munkáját végezzük el egy személyben minden egyes nap, hiszen mi vagyunk a saját postásaink, a saját könyvelőnk, titkárunk, és még számtalan más pozícióban kell helytállnunk, amely mindig másféle odafigyelést követel.
Folyamatosan rá vagyunk kényszerítve a multitaskingra, annak ellenére, hogy ez ellenkezik az agyunk a természetes funkcióival.
Earl Miller, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) idegtudósa és a világ egyik vezető szakértője a megosztott figyelem területén még 2015-ben figyelmeztette a világot arra, hogy az a teljesítmény, amit manapság elvárunk magunktól, egyáltalán nem az, amire ki lettünk találva: „Amikor több feladatot látunk el egyszerre, az egy illúzió. Valójában képtelenek vagyunk erre. Amikor multitaskingnak hiszünk valamit, akkor csupán nagyon gyorsan kapcsolunk egyik feladatról a másikra. És minden alkalommal amikor ezt tesszük, annak ára van az agyunkra nézve.”
Ez az ár pedig gyakorta a mentális egészségünk. A multitasking ugyanis növeli a stresszhormon, vagyis a kortizol szintjét, ahogyan az adrenalint is, ezek kombinációja pedig túlstimulálja az agyunkat, amitől ironikus módon még tovább romlik a koncentrálóképességünk és a hangulatunk is.
Rohanunk tovább
Ha ez nem lenne elég, a mai világ nemcsak a munkánkon keresztül nehezíti meg az agyunk számára, hogy rendeltetésszerűen működjön, hanem az életünk szinte minden területén. A szórakozásunkban és társas kapcsolatainkban egyaránt főszerepet nyert internet végtelen információtengere könnyen megterhelővé válhat, és a médiaóriások népszerűségért vívott harcában rendszerint az objektív tájékoztatásra vágyók válnak a legnagyobb vesztesekké.
Válaszokat egyre ritkábban kapunk, a zavarodottság és a düh viszont minden platformot áthat.
Olyan szörnyűségeket ismerhetünk meg a legapróbb részletekig, amelyek túl távol vannak tőlünk ahhoz, hogy tehessünk ellenük valamit, de elég közel ahhoz, hogy tartósan megrázzanak minket. Szüntelenül torpedóként zúdulnak ránk a nyomasztó üzenetek a tökéletes munkáról, a tökéletes testről, a tökéletes életről, arról, hogy milyennek kellene lennünk, és valahogy mind ellentmondanak egymásnak.
A produktivitás lett az emberi érték legfőbb mérője: a képesség, hogy hasznot termeljünk magunknak vagy valaki másnak. Az életünk kétharmadát a munkánknak szenteljük, örökké ugyanabban az ördögi körben: felébredünk, pörgetjük a közösségi médiát, majd az e-mailjeinket, aztán bemegyünk valahová, ahol nagyjából ugyanezt csináljuk, egyszerre teljesítünk száz újabb feladatot, majd hazamegyünk, és próbáljuk pár órába belesűríteni az összes többi dolgot, ami emberré tesz minket: a kapcsolatainkat, a hobbijainkat, az érzéseinket, hogy aztán elmehessünk aludni, és reggel újrakezdjük az egészet.
Arról nem is beszélve, hogy közben az ételek, amiket megeszünk, a levegő, amit belélegzünk és a városok, amelyekben élünk, egyre mesterségesebbek és egészségtelenebbek, még jobban eltávolítva minket a természetes működésünktől.
És ha valaki úgy érzi, hogy szeretne kitörni ebből a rendszerből, azt csak hatalmas energiabefektetés árán, jó sok szerencsével teheti meg, vagy pénzért megvásárolhatja a szabadságát, ami a legtöbb ember számára sosem lesz elérhető.
Röviden: túl szegények és túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy igazán kigyógyulhassunk a minket érő traumákból.
Ez alapján pedig nem kellene meglepetésként érnie minket, hogy ennyi ember agya reagál negatívan ezekre a nagyon is valós problémákra, ám valamiért mégis nehezen engedjük el a nézetet, hogy a lelki betegség egy személyes krízis, nem társadalmi probléma. Így viszont úgy próbálunk tüzet oltani, hogy közben a másik kezünkből csöpög a benzin.
A te betegséged mindenki betegsége
Hasonlóan vélekedik dr. Máté Gábor is, aki legutóbbi két könyvében arról ír, hogy a mentális betegségek, a neurodiverzitás valójában már nem a kivétel, hanem logikus reakció egy egyre embertelenebb társadalomra. Az elismert pszichoterapeuta egy tavalyi interjújában hosszan kitért arra, hogy az emberi lét együtt jár bizonyos alapvető lelki igényekkel, amelyek, ha kielégítetlenül maradnak, a testünk diszfunkcióval válaszol. Ezek a vágyak, mint például, hogy értelmet adjunk a létezésünknek, hogy saját magunkról rendelkezhessünk, és kapcsolódhassunk más emberekhez, mindenkiben ott vannak, ám az a rendszer, amiben ma élünk, gyakran képtelen ezt megadni nekünk. Amikor pedig nélkülöznünk kell ezeket, az többek között kiégéshez, boldogtalansághoz és elmagányosodáshoz vezethet, és ezt nem gyógyíthatjuk meg maradéktalanul egy pirulával.
Ameddig nem hozunk létre olyan társadalmi, gazdasági és politikai struktúrát, amely valóban kielégíti a mentális szükségleteinket, ezek a betegségek újra és újra fel fogják ütni a fejüket, akkor is, ha egyéni szinten képesek vagyunk kezelni őket.
„A te betegséged mindig valami nagyobb rendellenességet mutat a társadalom szövetében. Ahogy a tested nem elválasztható az elmédtől, úgy az elméd sem választható el a többiek elméjétől. Kölcsönösen hozzuk létre egymást. Egy ember betegsége mindig az egész közösségről mond valamit. A te gyógyulásod mindannyiunk gyógyulása” – mondja Máté Gábor.
Egy mindenkiért, mindenki egyért
Amikor a mentális egészség kríziséről beszélünk, valójában a társadalmunk hibáira adott reakciókra gondolunk, amelyek egyre drasztikusabb formában jelennek meg a viselkedésünkben. A depresszió, a szorongás, az ADHD és társaik sokszor csupán válaszok a minket érő traumákra, mint amilyen a munkahelyi kizsákmányolás, a szegénység vagy a média által generált polarizáció. És ha pusztán személyes bukásként tekintünk rájuk ahelyett, hogy a nagyobb képet néznénk, azzal tovább hátráltatjuk a valódi megoldást.
A mentális egészség aktivizmusának egyik legnagyobb hibája, hogy az egyszerűbb befogadhatóság kedvéért kénytelen volt elválasztani magát más társadalmi kérdésektől, miközben ezek a valóságban egyáltalán nem különíthetők el egymástól.
Nem gyógyíthatjuk ki magunkat egy fundamentálisan embertelen világból anélkül, hogy érintenénk a probléma gyökereit, hiába leszünk egyre jobbak a tünetek kezelésében.
Hiába segít millióknak a terápia, a gyógyszerek vagy akár a meditáció, ha közben nem dolgozunk azon, hogy olyan közösségeket építsünk, amelyeknek nem megszokott velejárója a természetes működésünk teljes megerőszakolásai. Vagy egyként gyógyítjuk meg mindannyiunkat, vagy örökké bent ragadunk ebben a felesleges körben, ragtapaszt nyomkodva egy lőtt sebre.
forrás: https://wmn.hu/wmn-life/59930-valami-nagyon-nincsen-rendben-a-vilaggal-amiben-elunk---a-tarsadalmunk-termeli-ki-a-mentalis-betegsegeket-