Sértődöttség



Az interjú anyagokat nem szoktam pontokba szedni. Ez az írás viszont valamiért egy ilyen összefoglalót kért tőlem. Érdekes terület, én még nem olvastam erről a témáról. Ajánlom figyelmedbe Tóth Zsófia dr. Almási Kittivel készített munkáját.

Egy sértődött embert kibékíteni sokszor egyáltalán nem könnyű. Gyakori a tanácstalanság: nem tudjuk, hogyan közelítsünk, mit mondjunk, kérdezzünk, amivel segíthetünk oldani a feszültséget. A kapcsolódás helyreállításának lehetőségeiről, és a sértődött reakció mögöttes okairól is beszélgettünk dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal, számos könyv szerzőjével.

Mit érdemes látnunk a sértődés mögött? Milyen belső folyamatok zajlanak ilyenkor valakiben?

A sértődéssel sokszor a passzív-agresszív viselkedést szokták párhuzamba állítani, ugyanis lehet játszma jellege is annak, ha valaki rendszeresen megsértődik. A sértődés valójában egyfajta visszavonulás, gyakran egyáltalán nem is tudunk kommunikálni az ilyen módon reagáló emberrel, vagyis teljesen lehetetlenné válik a probléma közös megoldása, megbeszélése, ami hatalmi helyzetbe is hozhatja azt, aki megsértődik. Ha ez történik, akkor a sértődés valóban akár a passzív-agresszív működés egyik eszköze is lehet.

Ez a viselkedés azonban nem csupán játszma jelleggel jelentkezhet. Én úgy látom, hogy sok esetben a sértődött ember valójában szenved. Bezárkózik egy olyan élménybe vagy érzésvilágba, amelyben őt bántották, miközben van egyfajta tehetetlenség-érzése is.

A sértődéssel valójában egy gyermeki állapotba süppedünk bele, ahol nem tudunk a megbántottságunknak hangot adni. Ennek oka lehet, hogy teljesen leblokkolunk, mert annyira átjár bennünket ez a rossz érzés. Az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak nem tudjuk verbalizálni, megfelelő módon kifejezni, hogy számunkra valami fájó vagy nehéz, ezért bezárkózunk, ezzel utalva arra, hogy megterhelő vagy nem elfogadható, ami éppen történik.

Mi állhat a leblokkolás hátterében?

Előfordulhat, hogy egy kisebb megbántásnál is úgy érezzük, egy sokkal mélyebb dologról van szó, és elkezdünk általánosítani. Például az fogalmazódik meg bennünk: ha ezt mondta, akkor már biztosan nem is szeret, nem akar velem lenni, bosszantó vagyok számára – ezek a gondolatok pedig egészen szélsőséges irányba is el tudnak menni. És éppen ez lehet a sértődés egyik oka: sokkal mélyebb fájdalmat élünk meg, mint amit indokolna az adott helyzet. Ez pedig blokkolja a belátó-képességünket, vagy a kommunikációs lehetőségeinket, és nem tudjuk a másik szemszögéből sem megvizsgálni a helyzetet, pedig ez sokat tudna segíteni. Arra sem látunk rá ilyenkor, hogy túlzó a reakciónk.

Mindez pedig oda vezet, hogy ott van velünk szemben egy frusztrált ember, aki nem érti, hogy mi történt, nyilvánvaló, hogy valamivel megbántott, szeretné kideríteni, hogy bennünk mi zajlott le, mi azonban bezárkózunk és nem adunk rá lehetőséget, hogy helyrehozza, és megbeszéljük, ami történt.

Ennek a viselkedésnek a hátterében azt érdemes észrevenni, hogy ilyenkor visszakerülünk egy olyan gyermeki állapotba, amikor még nem tudtunk önmagunkért kiállni, nem tudtunk cselekedni, hiányzott még az az eszköztár, amivel a konfliktushelyzeteket érdemben megtanultuk kezelni. Így csak ez a lehetőség maradt: visszavonulni, nem kommunikálni. Sokan vannak, akik később sem sajátítják el, hogy miképp tudnák kifejezni a megbántottságukat, és inkább csak hallgatnak, holott mélyen belül fájdalmakat élnek át, de nem tudják, hogy ezt miképp jelezhetnék a környezetüknek.

Valójában tehát a sértődés mögött olyasmi is állhat, amit csak mi tulajdonítunk egy-egy kommunikációs tartalom részének? Lehet, hogy valójában a másik nem is azt akarta mondani, ami a mi olvasatunk volt?

A könyveimben is szoktam utalni arra, hogy ha valaki bemegy a munkahelyére és azt tapasztalja, hogy a másik ember épphogy csak köszön, vagy furcsán odavet valamit, az egyáltalán nem jelenti azt szükségszerűen, hogy velünk lenne valami baja. Mégis sokszor így érezzük, ugyanis gyerekkorból hozzuk magunkkal azt az élményt, hogy mi vagyunk az okai annak, ahogy a dolgok történnek.

A személyiségfejlődés során később jutunk csak el addig a felismerésig, hogy rajtunk kívül más tényezők is szerepet játszhatnak a körülöttünk lévő események alakulásában. Persze nem mindenki marad ebben az önhibáztató rendszerben, van, aki a másik végletet képviseli, és mindig másokat tekint felelősnek egy-egy nehézség kapcsán – természetesen ez sem optimális működési mód. De gyakoribb, hogy magunkra vonatkoztatunk olyan történéseket is, amelyeket nem kellene.

Ha a kollégám vagy a főnököm haragosnak vagy kedvetlennek tűnik, akkor nagyon könnyen lehet, hogy nem én vagyok ennek az oka, hanem az élete más vonatkozásában történt valami: akár elveszített valakit, vagy érte egy csalódás, és amiatt viselkedik így. Ha viszont én ezért megsértődöm és nem is tisztázom vele, hogy rám haragszik-e, akkor elkezdek cipelni egy sérelmet, amivel aztán nem fogok tudni mit kezdeni, és a feloldáshoz sem adom meg az esélyt.

Ezért is gondolom, hogy a sértett embernek sokkal nehezebbek a mindennapjai, hiszen olyan terheket cipel, amelyeket valójában nem kellene, mégis az ő vállát nyomják. A sértettsége sokszor nem valódi történéseken alapul, csak ő tulajdonít valamilyen jelentést egy helyzetnek. És bár sokszor a környezet számára is megterhelő ez a fajta viselkedés, mégis azt gondolom, hogy a sértett ember valójában önmagával van igazán nehéz viszonyban: sokszor juthat arra a következtetésre, hogy őt nem szeretik, vagy nem úgy kezelik, ahogy az neki jó lenne. Miközben pedig dédelgeti a sérelmeit, azok még tovább torzítják a látásmódját, és egyre inkább azt fogja érezni, hogy vele rosszul bánnak.

Szinte önbeteljesítő jóslatként fog ez működni?

Tudjuk jól, hogy ha úgy lépünk be valahova, hogy közben folyamatosan arra gondolunk, hogy ott bánthatnak bennünket, akkor előbb-utóbb az lesz a tapasztalatunk, hogy ez meg is történik. Ráadásul ezzel párhuzamosan rendszerint vakká válunk azokra a dolgokra, vagy történésekre, amelyek feloldhatnák a hiedelmeinket.

Mi miatt alakulhat ki ez a fajta viselkedési mód? Milyen személyiségtípus lehet fokozottan érintett?

Inkább indulatkezelési és kommunikációs nehézségként érdemes tekinteni a sértődésre, nem annyira személyiségtípusként.

Nem mindegy, hogy a nevelkedésünk során a családban mennyire támogatták, hogy kifejezzük az érzelmeinket. Ha például valami miatt ez szinte a tiltás kategóriájába tartozott, akkor az illető azt tanulja meg, hogy nem lehet megmutatni, ami bennünk van, így nem is tudja, hogy miként adhatna hangot a benne lévő nehéz érzéseknek.

Nem tudja azt mondani, hogy ez most rosszulesett, fájt, vagy ezt úgy éltem meg, mintha megtámadtál volna. Ahogy már korábban is utaltam rá: egyszerűen nem lesz eszköztára, hogy kifejezze, ha valami nehézséget jelent számára. Az is lehet, hogy valaki próbálkozott ugyan azzal, hogy a környezete felé jelezze az érzéseit, de miután valahogy mindig balul sült el, idővel rátanult, hogy jobb, ha nem szól, akkor sem, amikor pedig szükség lenne rá.

Például milyen helyzetben?

Ha nagyon mardosó érzelmet élünk át egy számunkra fontos emberrel szemben, akkor igenis szükséges jelezni, hogy ez megterhelő. De ha valaki a saját cenzúra rendszerében úgy ítéli meg, hogy csak baj van abból, ha megmutatja az érzéseit – akár a problémásakat is -, akkor ez nagyon könnyen vezethet az elfojtás irányába.

Az indulatkezelés kapcsán ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ha valaki hirtelen robbanó típus, akkor hasznos lehet, ha kidolgoz erre valamilyen stratégiát, amivel időt nyer, éppen azért, hogy ne bántsa meg a másik embert. Ilyenkor jó, ha jelzem, hogy tíz percre szeretnék egyedül lenni, és felfüggeszteni a kommunikációt, majd beszéljük meg utána. Ez valójában nem sértődés, hanem időkérés, ami pont azt gátolja meg, hogy romboló módon reagáljak. Az időkéréssel jelzem, hogy szeretném majd később megbeszélni, ami történt, tehát nem zárkózom el a kapcsolódás elől, csak próbálnék higgadtabb lenni.

Van, akinek idő kell hozzá, hogy ki tudjon nyitni magában egy olyan kaput, amivel a másikat vissza tudja fogadni az érzéseibe, és képes legyen újra józanul gondolkodni. Akad, aki már ezt is nehezen éli meg a társa részéről, de én okos döntésnek látom, ha képes valaki időt kérni ahhoz, hogy rendszerezze a gondolatait, tisztázza magában az érzéseit.

Az már egyéni kérdés, hogy kinek mennyi időre van szüksége ehhez. Szerintem sok elmérgesedő helyzet másképp végződne, ha többen alkalmaznák ezt a módszert, ahelyett, hogy zsigerből visszatámadnak. Egyébként az, aki valóban megbánt, általában minél hamarabb szeretné rendezni a helyzetet, azért is, hogy ő maga megkönnyebbüljön, és ne kelljen cipelnie annak a terhét, hogy rosszul bánt velünk.

Honnan ismerhetjük fel, ha játszmáról van szó? Ha valaki azért sértődik meg, hogy ezzel hatalmi pozícióba helyezze magát?

A játszmánál mindig van egy nyereség. A sértődéssel el lehet érni, hogy a másik érezze magát bűnösnek, a bűntudata miatt pedig pedálozzon nekem. Vagyis így veszem rá, hogy folyamatosan nekem hajbókoljon és próbáljon a kedvemben járni. Ha erre szolgáló eszközként használom a sértődést, úgy, mint egy fegyvert, akkor játszmáról van szó. Sajnos sokan élnek ezzel a módszerrel. Ráadásul így a felelősséget is a másik emberre háríthatom, hiszen ha megsértődtem, akkor nyilván a másik okozott valami rosszat, tehát biztosan nem én tehetek a fennálló problémáról.

Mi játszódik le ebben a játszmában?

A játszmahelyzetek alapvetően a szülő-gyermek relációt idézik meg. A sértődés, a blokkoltság a gyermeki állapotra utal. A játszmában az, akivel szemben én megsértődöm, akár akarja, akár nem, bántalmazó szerepkörbe kerül, olyan domináns pozícióba, amelyben rossz fejnek tüntetem fel. Ő lesz szülő a relációban, sőt, a túl szigorú szülő tulajdonságaival ruházom fel, aki túlfegyelmezte a gyerekét, emiatt pedig bűntudat alakul ki benne. Ez pedig arra készteti – ha jól szocializált emberről van szó -, hogy azonnal elkezdje keresni: vajon mivel okozhatott rossz érzést, mi lehet az, ami bántó volt a viselkedésében? Fogalmazhatunk úgy is: mit rontott el?

Vagyis a benne kialakult bűntudat miatt szeretné mielőbb rendezni a helyzetet: kibékíteni a másikat?

Így van. A bűntudatkeltés mint játszma, nagyon erős hatással bír, hiszen emiatt a másik ember mindent meg fog tenni, hogy próbáljon a kedvemben járni.

Hogyan különíthetjük el, hogy a sértődés melyik variációjával állunk szemben adott pillanatban? A blokkolt állapottal, amiről az elején beszéltünk, vagy a játszmát alkalmazó típussal?

A kapcsolat rendezésére tett kísérleteinkre érkező reakció sokat elárulhat, emellett azt is érdemes figyelni, hogy egy adott személynél mennyire gyakori ez a viselkedés. Ha valakit jól ismerünk, és nem szokott megsértődni, de valami miatt most mégis ezt tapasztaljuk, annak valószínűleg erős oka lehet, és jó eséllyel nem játszmázik az illető.

Ha emellett a megbeszélésre nyitott, és szeretné ő maga is rendezni a helyzetet, akkor az egy tiszta képet mutat. De ha a megbeszélési kísérleteink rendre kudarcba fulladnak, és úgy érezzük, hogy a másik egyenesen ragaszkodik a sérelmeihez és nem akarja feloldani a konfliktust, akkor már nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy játszmával állunk szemben.

Fontos megjegyezni, hogy vannak egyszerűen érzékenyebb emberek, akiket könnyebb megbántani. Az ő esetükben is azt tapasztalhatjuk, hogy van bennük fogadókészség, ha szeretnénk megbeszélni, ami történt. Talán nem azonnal, de kis idő elteltével szeretnék ők is, ha helyreállna a békés kapcsolódás. A rendszeres sértődés és a megoldási kísérletek sorozatos kudarca viszont már utalhat arra, hogy játszmáznak velünk.

Mi segíthet hatékonyan oldani a kialakult helyzetet egy sértődés esetén? Hogyan forduljunk ilyenkor a másik emberhez?

Tekintve, hogy sokszor másképp élünk meg bizonyos eseményeket, már az elindíthat egyfajta közeledést, ha jelzem, érdekel, ő hogyan élte meg a helyzetet, mi van benne, miképp érez. Ha erre utaló kérdéseket fogalmazunk meg a másiknak, akkor lehetőséget teremtünk rá, hogy a saját megélését megossza. Ez utat nyithat a kapcsolat rendezésére és a kölcsönös megértésre. Érdemes nyitottan és őszinte kíváncsisággal közelíteni a másik emberhez akkor is, ha esetleg megbántottuk, hiszen fontos, hogy el tudja mondani, benne mi játszódott le. Ennek elfogadása, megértése sokat segíthet. És persze ezután elmondhatjuk, hogy mi mit értettünk egy bizonyos mondat alatt, vagy mi miatt viselkedtünk valamilyen módon, eközben azonban a másik érzéseit is jó, ha el tudjuk fogadni. A kölcsönös megértés vezethet aztán közös megoldáshoz és a kapcsolódás rendezéséhez.

 

forrás: https://pszichoforyou.hu/a-sertodes-pszichologiajarol-beszelgettunk-dr-almasi-kittivel/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.