Az előző bejegyzés a pszichológia tesztekről, azok használhatóságáról, elméletéről szólt. Most lássunk egy írást a tesztek avatott alkalmazójáról, a pszichológusról. A forrásban megjelölt cikk „Egy pszichológus jobban átlát rajtam, mint mások?” címmel jelent meg.
Szalay Ágnes írása.
Van egy kép, amit szívesen mutatunk magunkról másoknak. Szeretjük magunkat normálisnak, jófejnek, udvariasnak és rendes embernek mutatni. Aztán persze megvannak a mi kis titkaink is, amiket viszont a legkevésbé sem akarunk a külvilág tudomására hozni – legalábbis nem várjuk el, hogy mások az ilyen jellegű dolgainkkal foglalkozzanak. De mi van akkor, ha a „másik”, a telekszomszédunk, a szülőtárs, a kolléga a HR-ről pszichológus? Vajon ő jobban belelát az emberbe, mint amennyire ez kívánatos lenne?
Van egy furcsa zöngéje ennek a szakmának, hogy pszichológus. Valahogy más érzéseket kelt az emberben, mint mondjuk a tanár, ingatlanüzemeltető vagy pénzügyes. Néha még én is érzem ezt a furcsa, kicsit idegenkedő, kicsit tartózkodó hangulatot a foglalkozás nevének kimondásakor, pedig már jó ideje én is ezt írhatom az „anyja foglalkozása” rovatba. (Miért kell egyébként beírni a szülő foglalkozását a gyerekek különböző papírjaira??? Na mindegy, nem ez a témánk most – bár az is elég pszichológusos megnyilvánulás, hogy azonnal elkezdesz gondolkodni a miérten, a szándékokon…) Szóval nem egyértelmű, hogy az emberek örömmel veszik, ha egy ismerősről kiderül, hogy pszichológus. Gyakran ki is fejezik ezt az érzést a viccelődő, „most akkor belém látsz?” kérdéssel.
Volt olyan munkahelyem, igaz, még régen, ahol több pszichológus is dolgozott, de nem volt javallott ezt mondani az ügyfeleknek bemutatkozáskor, hanem inkább a tanácsadót használtuk – hogy ne keltsen a pszichológus szó feleslegesen rossz érzéseket. Leggyakrabban valóban az merül fel az emberekben, hogy ha egy pszichológus az emberi lélek megértésével, mások gondjainak meghallgatásával foglalkozik, akkor nyilván sokáig tanulta, hogy milyen megnyilvánulások milyen lelki bajokat, defekteket jelölnek, és rögtön rájön, hogy mi a gond velük. Beszélgetni kezdenek gyanútlanul, aztán a pszichológus orvul kielemzi őket sorban állás, csoportos utazás vagy egyéb teljesen hétköznapi tevékenység közben.
Glenn Livingston, a Psychology Today szerzője is gyakran kapja meg a kérdés, hogy most éppen analizálja-e titokban a másikat. Össze is szedte, hogy hányféle okból egyértelmű NEM erre a válasz.
A pszichológus (vagy coach) amikor fogad valakit, teljesen más tudatállapotban, üzemmódban van, mint a hétköznapokban. Ezerrel, minden idegszálával a másikra figyel, saját szükségletei, érzései a háttérbe szorulnak – vagy maximum csak annyira érdekesek, amennyire a megismerésük a kliens hasznára lehet. Ilyenkor a szakember nem gondol a saját életére, történeteire, és nem ítélkezik vagy mond véleményt magában a másikról. A pszichológus agya folyamatosan jár, magában helyreteszi a hallottakat, jegyzeteket készít, előregondol a beszélgetés folytatásának irányára, módszereket vesz elő, amivel haladni tudnak. Persze lehet, hogy bizonyos gondolatok előjönnek a rendelőn kívül is – de egy ilyen terápiás ülés speciális, nagyon fókuszált érzelmi állapot, amit a pszichológus csak munka közben él át. Egyébként meg ő is ember, és az élete egyéb területein nem alkalmazza ezt a módszert.
A kliensnek rengeteg viselkedésjegyéből lehet következtetni a természetére, állapotára. Odaér-e a megbeszélt időpontban, vagy sem? Ha késik, hogyan teszi ezt, mit mond? Mennyi ideig tart, mire elkezd beszélni a lényegről? Milyen a szóhasználata, hogyan fogalmaz? Ha nem úgy találkozunk valakivel, hogy eleve egy ilyen segítő beszélgetésre jön, akkor rengeteg ilyen jel nem merül fel, vagy a pszichológus nem figyel rá. Arról nem is beszélve, hogy az emberek komplex lények (ezért olyan érdekes a pszichológusi munka), és egy-egy ilyen „jel” önmagában nem sokat árul el – a komplexitásba ágyazva nyer értelmet. Ez utóbbi általában hiányzik a hétköznapi kapcsolatoknál. Meg hát azért az is van, hogy a rendelőbe azért jönnek az emberek, hogy róluk legyen szó, magukról beszéljenek, ami azért elég más, mint ha arról beszélgetünk valakivel, hogy hol lehet a legjobb futócipőt kapni. Szóval egy hétköznapi találkozásnál nincs is elég „anyag” ahhoz, hogy analizáljunk bárkit.
Mikor klienssel dolgozunk, akkor is lehetnek érzelmek a dologban, alakulhat ki mély, emberi kapcsolat – amivel azt mondom, hogy ne higgye azt senki, hogy a pszichológusa neutrálisan kezeli őt, mint egy unott cipőárus egy leértékelt modellt. De mégis egész más az ilyen kapcsolat, itt a pszichológus inkább „szolgáltat”, az ülés minden mozzanatának a célja a kliens számára való hasznosság. Hétköznapi kapcsolatokban viszont a pszichológusnak is vannak érzései, igényei, motivációi, megbántódik, elítél, unatkozik stb. – mint bárki más. Ezek a dolgok viszont akadályai annak, hogy olyan visszahúzódó, objektív és szakértő módon legyen jelen, ami ahhoz kellene, hogy „analizáljon”.
Nincsen pszichológusröntgen, a pszichológusnak nem tárul fel mások gondolatvilága, és éppígy az sem derül ki az ő számára sem, hogy „mi a baj” veled. A terápiás ülés vagy coaching strukturált keretei között tudhat ezekről a dolgokról véleményt alkotni, nem csak úgy random, bármikor.
Ezzel együtt az valószínűsíthető, hogy azért ment valaki pszichológusnak, mert érdeklik az emberek, a kapcsolatok. Valószínűleg lesz affinitása arra, hogy odafigyeljen rád, és ha mély vagy komolyabb beszélgetésre vágysz, akkor is jó eséllyel fordulhatsz egy pszichológus baráthoz. De amúgy felesleges tartani a pszichológusoktól: ha a hétköznapokban találkoztok, nem azon töri a fejét, hogy mi a gond veled.
forrás: https://divany.hu/eletem/2020/10/13/a-pszichologus-mindig-analizal/