A trauma szerepe a megoldásban



A szerző a lent idézett írásában azt a kérdést elemzi, hogy egy trauma összehoz, vagy eltávolít embereket? A teljes cikk olvasása bőven okot ad a gondolkodásra. Javaslom is, hogy olvasd el a teljes cikket. A legelső gondolat mindjárt érdekes, hiszen a segítő szakma létjogosultságát indokolja:

Megismertem a trauma sok-sok arcát, azt, hogyan rombol testet és lelket, de közben azt is láthattam, mi az, ami ha számtalan buktatóval is, de kiutat jelenthet a szenvedésből. Egy dolgot biztosan állíthatok: egy támogató másik ember szinte elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Hozzá eljutni azonban nem is olyan magától értetődő. A trauma ugyanis izolál, elválaszt a világ többi részétől, és mi ott maradunk magányosan. Olyan ez, mintha egy buborék képződne körülöttünk. Mások többnyire észre sem veszik, hiszen a fala teljesen átlátszó, mi mégis pontosan tudjuk, hogy ott van, és könyörtelenül magába zár. Minden, ami kint történik, lepattan róla, kívül rekesztve a jót, belül pedig akár évekre, évtizedekre konzerválva a fájdalmat.

Amikor arra a kérdésre fordulunk, hogy „ki?” segíthet (főleg, ha ez magának az embernek sem sikerül…) a szerző felveti a cikk témáját adó megoldást: egy sorstárs. Sorstárs, „aki maga is átélt hasonló fájdalmat, akit letaglózott már egy olyan trauma, amitől mi is szenvedünk. Aki nemcsak kívülről ismeri a történetet, nemcsak látta vagy hallott róla, nem pusztán racionális tudása van, de érezte már a sejtjeiben, megélte, megszenvedte azt, amit mi magunk is.”

Amikor megérzed, hogy a másiknak pont ott sérült a lelke, ahol neked, akkor megszűnik köztetek a távolság. Az addig idegenből ismerős lesz. Ismerős, aki beszéli a nyelvedet. Mert a fájdalom egy nyelv is. A sejtjeidben, a testedben, a mozdulataidban, az éjszakai rémálmaidban, a bizalmatlanságodban megjelenő nyelv. Aki ezt ismeri, azzal közös a világotok, az megérti, amit mások még felfogni sem képesek.

A fájdalom kohéziós ereje

Hogy a fájdalomnak tényleg van kohéziós ereje, azt egy egyszerű kísérlet során igazolták is. Egyetemistákat két csoportba osztottak, és megkérték őket, hogy halásszanak ki néhány fémgolyót egy vödör vízből. Az egyik csoport esetében a víz szobahőmérsékletű volt, míg a másik csapatnak fájdalmasan hideg vízből kellett a golyókat kiemelnie. Ezek után a kutatók arra voltak kíváncsiak, melyik csoport tagjaiban alakult ki szorosabb összetartozás-érzés. Mint kiderült, a jéghideg vízben ügyködő egyetemisták közelebb érezték magukat egymáshoz, és nagyobb eséllyel tekintettek magukra egy csapat részeként. Ezt a hatás érezhetik, akik úgy döntenek, valamilyen traumájukat csoportban próbálják feldolgozni.

Terápia, csoportban

Egy anyuka esetének a bemutatásával folytatódik a cikk, aki elvesztette gyermekét, majd eljutott egy terápiás csoporthoz. A csoport, egy kis mikroközösség  sokszor képes ezt a trauma tapasztalatot még intenzívebbé tenni. A sorstársak megküzdési technikái, módszerei jó mintát kínálhatnak, amikor az egyén maga már úgy érzi, mindent kipróbált, ám semmi nem segített.

A trauma a párkapcsolatban

Mi történik, ha nem terápiás csoportban, hanem a magánéletben, mondjuk, egy párkapcsolatban talál egymásra két ember, akik életük korábbi szakaszában fájdalmas sérüléseket szereztek? Segíthetik egymást a gyógyulásban? Képesek lehetnek összekapaszkodva támogatni és megtartani egymást? Erre, a kimenetek sokféleségének ismeretében csak annyit mondhatok: az attól függ.

Az életünk traumát követő szakasza számtalan nehézséget tartogathat.

Ha a saját nehézségeink mellé még megkapjuk a másikét is, az komolyan feladhatja a leckét a párkapcsolatunknak. Talán leginkább a kora gyermekkori sérülések esetében igaz ez a tétel.

Ha életünk legérzékenyebb és egyben legfogékonyabb időszakában szenvedünk hiányt a szeretetben, vagy szenvedünk el testi és/vagy lelki bántást, az bizony eltorzíthatja a kapcsolati működésünket, és megakadályozhatja, hogy tartósan és harmonikusan együtt tudjunk élni valakivel. A lelki sebek ugyan gyorsan összehozhatnak két embert, de korántsem garantálják, hogy együtt képesek lesznek kilépni az újra és újra ismétlődő patológiás körökből. Hogy miért olyan gyakori a gyerekkori kapcsolati sebek újrateremtése a felnőtt korban? Azért, mert az az ismerős, ami akkor is nagyobb erővel bír, ha közben rettentően fájdalmas. Ez a tudattalanunk furcsa logikája – újra és újra megteremteti velünk azokat a helyzeteket, amiktől racionális részünk sikítva menekülne.

Egy izgalmas példa a gyerekkori hozott mintákra

Egyik páciensem, nevezzük most Juditnak, a párjával együtt évekig vergődött egy ilyen csapdahelyzetben. Kislányként sokszor szenvedett anyukája kiszámíthatatlan természetétől. A mama hol elhalmozta öléléseivel, dédelgetésével, hol meg hidegen elzárkózott, és hozzáférhetetlen volt. Az állandó bizonytalanság, a felismerhető mintázat hiánya élesre állította Judit figyelmét, aki mindig azt leste, milyen passzban van éppen az anyukája. A másik fürkészése, elérhetőségének, szeretetének folyamatos tesztelése felnőtt korába is elkísérte.

Párjában csak módjával bízott, ezért gyakran gyötörte keresztkérdéseivel, „Szeretsz még?” üzeneteivel vagy féltékenységi jeleneteivel. A férfi néhány tétova kísérletet tett ugyan, hogy meggyőzze, de amikor Judit egyre jobban bepörgette magát a bizonytalanságába, inkább kilépett a helyzetből, becsukta maga mögött az ajtót, és valami fontos, késő estébe nyúló elfoglaltságot talált magának a műhelyében.

Az ő gyerekkori tapasztalata szerint ugyanis a feszült helyzetek megállíthatatlanul fizikai erőszakba torkollnak. A szülői házban naponta kellett tehetetlenül végignéznie anyja és apja tettlegességig fajuló konfliktusait. Ez a gyermekkori dermedtség pedig felnőtt korában is azonnal úrrá lett rajta, amikor Judit szorongásból táplálkozó ingerültségét megérezte. A két sérültség „mesésen” rímelt egymásra, és mindkét félben megerősítette az alaphiedelmeket. Judit újra és újra megtapasztalta, hogy a másik szeretete bizonytalan lábakon áll, férje pedig minden alkalommal átélhette, hogy nincs ereje, és képessége csillapítani a másikban megjelenő feszültséget.

Sok házasság éppen azért fut zátonyra, mert a két fél más sem tesz, mint újrajátssza alapsérüléseit. Pedig a másik fájdalma, elakadása, kapcsolati sebe akár hasznos segítő is lehetne a saját gyógyulásunk felé vezető úton.

Az ismétlődő forgatókönyvek – például a bizonytalan kapaszkodási kísérlet, vagy a másik közelségtől való rettegés/hideg elzárkózás- mögött ugyanis saját félelmeinkre, megdönthetetlennek tűnő negatív kapcsolati hiedelmeinkre bukkanhatunk. Ha ezekkel szembenézünk, ha végre tudatosítjuk a létezésüket, akkor esélyt adunk magunknak, és esélyt adunk a másiknak is átírásukra, és így a változásra. Ami egyedül elképzelhetetlen, az együtt végül sikerülhet.

 

forrás: https://wmn.hu/wmn-life/51141-orvos-toth-noemi-lelki-sebek-talalkozasa--a-trauma-osszehoz-vagy-eltavolit

2 thoughts on “A trauma szerepe a megoldásban

Hozzászólás a(z) Artúr bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.