A gyermekkori kapott szeretet és a jövő kapcsolata

Bár a cím úgy szól, hogy „szüleid”, nem feltétlenül mindketten: bőven elég egy mérgező szülő a károsodáshoz, lehet ez anya is, apa is. Ez a legalapvetőbb hite minden érzelmileg bántalmazott gyereknek. Egyrészt rengeteget hallja: hisztis vagy, szerencsétlen vagy, ügyetlen vagy, unalmas vagy, elviselhetetlen vagy, nehéz a természeted. Az ember gyerekként elhiszi, amit mondanak neki, így az énképébe beépíti ezeket a gonosz vádakat, a szülő saját sebzett lelkének kivetüléseit. Másrészt gyerekként és a lelke mélyén felnőttként is hisz a mítoszban: a szülők szeretik a gyerekeiket. Ha őt nem szerették, akkor annak nyilván ő az oka, az, hogy nem szerethető, hiszen természeti törvény a szülői szeretet.

Az ebből következő legdurvább hatású vágy és egyben tévhit, hogy ha nem vagyok elég jó, akkor megjavulhatok, lehetek olyan jó, hogy az anyám/apám elfogadjon és szeressen. Sokan felnőtt fejjel pontosan értik, hogy a szülőjük volt alkalmatlan, narcisztikus, alkoholista stb., és mégis arra jönnek rá, hogy még mindig, minden cselekedetüket az vezérli, hogy neki megfeleljenek, a haragját, gúnyos megjegyzéseit elkerüljék, hogy végre olyat teljesítsenek, amiért a kegyetlen anya/apa megenyhül és szeretni kezdi őket. Kutatások kimutatják, hogy magunkat okolni még mindig kevésbé fájdalmas, mint beismerni azt, hogy az ember, akinek a dolga az lett volna, hogy szeressen és vigyázzon ránk, nem tette ezt meg.

A bántásban felnőtt gyerekekben felnőtt korukra erős vágy alakul ki, hogy rendbe hozzák a kapcsolataikat. Ha még élnek a szüleik, akkor velük, illetve bárki mással, akivel zátonyra fut a kapcsolatuk. Békítőnek gondolják magukat, és mivel mindig magukban keresik a hibát, és elfogadják partnerük feléjük irányuló, akár teljesen igazságtalan kritikáit is, örökké készen állnak arra, hogy megjavuljanak, hogy segítsenek, hogy még többet tegyenek, csak nehogy a kapcsolat megszakadjon. Nehogy kiderüljön, hogy nem szeretik őket. Rengetegszer alámennek másoknak, csak hogy a másik nehogy csalódjon bennük.

Igen, azt hiszik, hogy ők már megváltoztathatatlanul el vannak cseszve. Érdekes ellentmondás ez az előző bekezdéssel, ugye? F. Scott Fitzgerald mondta: „Egy elsőrendű intelligencia mércéje az, hogy legyen képes két ellentétes gondolatot, elképzelést hordozni a tudatában egyidejűleg, és ezzel együtt legyen működőképes.” Valójában mindenki hordoz magában rengeteg, egymással ellentétes elképzelést, és ha kevésbé rugalmas a gondolkodása, ezeket nem képes egyidejűleg látni. Itt a gyógyuláshoz fontos mindkét gondolat észrevétele.

Egyrészt erősen küzdenek azzal, hogy végre elég jók legyenek, megváltozzanak – másrészt a lelkük mélyén hiszik, hogy érdemtelenek, nem képesek leküzdeni a 400 méter hátrányt, örökké alábbvalók lesznek másokhoz képest. Ha tévesen nem hisznek a valódi változásban, akkor azt gondolják, hogy az alapokat már nem lehet megváltoztatni. Ez a kétkedés a változásban, saját értékükben vezet oda, hogy megrekedtnek, boldogtalannak érezzék magukat. Pedig mindig mindenkinek van lehetősége változni.

Részvétlen vagy kegyetlen szülői bánásmód alatt a gyerek hamar megtanulja, hogy az érzéseivel senki nem törődik, vagy ami még rosszabb, gúnyolják, büntetik értük. A szülőtől, anyáktól lehetne elsajátítani az érzelmi regulációt, vagyis azt, hogy miként élje meg és értelmezze valaki az érzéseit, és hogyan kezelje konstruktívan őket. A nem szeretett gyerekek ezt nem tanulják meg, ehelyett azt tanulják, hogy az érzéseik taszító, bűnös, haszontalan dolgok, amiket elrejteni érdemes. Felnőtt korukra két út marad: vagy megtanulják teljes mértékben elrejteni önmaguk elől is az érzelmeiket, ami ahhoz vezet, hogy sokáig fát lehet vágni a hátukon, majd egyszer csak elérkezik az üresség, a kiégés, a reményvesztettség időszaka. Vagy pedig ki lesznek szolgáltatva az érzelmeiknek, és maguk számára is meglepő, extrém érzelemkitöréseik tengerén hányódnak ők is és a környezetük is. Az önismereti munka, az érzelmi intelligencia fejlesztése eljuttathatja az embert oda, hogy lassan feltáruljon saját, addig titkolt érzelmi világa, és megtanulja a helyén kezelni, megfelelően figyelembe venni a saját érzéseit.

Azért fontos ezekkel a tévhitekkel szembesülni, mert magyarázatot adhatnak az ember életében azokra a dolgokra, amiket eddig megjavíthatatlannak talált. Van még több, a szeretet nélkül felnőtt gyerekekre jellemző tévhit és viselkedés, amiket egy következő cikkben foglalunk majd össze.

Egy túlélő így mesélte: „Otthon állandóan üvöltözés folyt. Anyám ordított apámmal, az apám velünk, gyerekekkel, majd az anyám is csatlakozott, és már ketten üvöltöztek velünk. Azon nyomban lefagyok, ahogy valaki felemeli a hangját, és bármit megteszek azért, hogy elkerüljem a konfrontációt. Dolgozom ezen, de nagyon nehéz ezzel a szokásommal felhagyni.”

Másoknak a kedvére tenni, nem ellentmondani alapműködés lehet a bántalmazásban felnövő embereknél. Nem mennek bele a konfliktusokba, így viszont hangtalanok lesznek, érzéseik, céljaik, igényeik mások előtt rejtve maradnak. Az így felnövő emberek egyszerűen nem tudják, hogy lehetséges konfliktus, eltérő vélemény agresszió, a másik durva bántalmazása nélkül is.

Kisgyerekként azt hisszük, hogy olyan az egész világ, mint amilyen a mi kis világunk, amiben felnövünk. Ha ez tele van bántással, agresszióval, azt gondoljuk, mindenhol ez van, ez a normális. Többen mesélik, mekkora meglepetés volt számukra néha osztálytársaik családjánál azt látni, hogy ők milyen szépen beszélnek egymással. (Persze ez nem sűrűn fordul elő, mert az ilyen családokból ritkán járnak a gyerekek baráti játszódélutánokra, magukhoz meg pláne nem hívnak senkit.) Hiába tudják már felnőtt fejjel, hogy másképp is lehet, az mégis elképzelhetetlen számukra, mert nincs rá modelljük. Másokhoz képest felnőttként is süketek arra, ha durván beszélnek velük, fel sem tűnik nekik, vagy gyorsan túllépnek rajta. Így aztán benne maradhatnak olyan kapcsolatokban, amikből egy szeretetben, törődésben felnőtt ember rég elhúzna.

A bántalmazásban felnőtt embereknek szoktak gondjaik lenni a közeli kapcsolataikkal, és erre – személyiségüktől, kötődési stílusoktól függően – kétféleképp reagálhatnak. Egyrészt visszahúzódással, az intimitástól való elzárkózással, hiszen azt tapasztalták, hogy a függés egy harcmező, ahol ki vagy szolgáltatva a másiknak, és folyamatosan sérüléseket szenvedsz. Ezért, hogy megóvják magukat, páncélt növesztenek, elérhetetlenné válnak, hiszen ezzel kerülhetik el, hogy a másik uralkodjon rajtuk. A másik reakció, hogy kiszolgáltatottá válnak a másiknak, a partner legkisebb, egyéni függetlenségre utaló mozdulatát cserbenhagyásnak, elhagyásnak veszik. Kétségbeesetten kapaszkodnak a másikba, és baráti és társkapcsolataikban újra és újra megélik, hogy elhagyják őket, nem törődnek velük.

A gyerekek az egészséges határokról a gondoskodó, érzelmileg rájuk hangolódni képes anyjuktól, szüleiktől tanulnak. Az alkalmatlan szülők gyerekei ezt nem tanulják meg. Bárhogyan is képzelik a határok tartását, egyben biztosak: ezek kőfalak, amik ugyanott húzódnak minden pillanatban, és amiken vagy belül van valaki, vagy kívül. Akik a kapcsolatoktól való visszahúzódást választják védekezésül, azok határaikat erődítményfalaknak érzik, amiket ágyúval védenek a betolakodók elől. Akik kiszolgáltatják magukat a kapcsolatban, ők pedig a határokat az intimitás útjában álló akadálynak látják. Tehát ha egy partnerük, legyen az férj vagy barát, valahol meghúzza saját integritásának határát, ők úgy érzik, hogy így már nem is lehetséges intimitás, itt már nincs is szeretet – hiszen valahonnan kizárta őket a másik. Mindkét reakció téves felfogása annak, hogy milyen egy szabad, mégis intimitással teli kapcsolat.

A szülők, akik nem képesek szeretni a gyerekeiket, kétféle formában tehetik ezt. Jellemző, hogy túlságosan domináns, erőszakos módon csak az elfogadható számukra, ha a saját akaratuk, igényeik érvényesülnek. Ők hibáztatják, büntetik, megszégyenítik a gyerekeiket. A másik kategória azoké, akik elhanyagolják a gyerekeket: nem feltétlenül uralkodnak rajtuk, egyszerűen csak nincs meg bennük a figyelem és gondoskodás képessége, nem törődnek velük. Mindkét szülői viselkedés azt eredményezi, hogy a gyerek nem tanulja meg, hogy ki is ő valójában. Nem legitimek az érzései, hiszen vagy elnyomják, vagy nem törődnek velük, nem tapasztalja meg, hogyan lehet a rossz érzéseket csökkenteni. Érzelmeiben, cselekvőképességében alárendelődik másoknak, nincs meg benne az autonómia bátorsága. Aki így nő fel, az felnőttként is hajlamos túlságosan kontrolláló és/vagy érzéketlen partnert választani. Eleinte még biztonságot ad, hogy a másiknak „nincs szüksége rá”, ő irányít – de később ez fájdalmas elnyomáshoz, sokszor abúzushoz vezet.

Kulcsfontosságú a gyógyuláshoz, hogy ezt a kontrollról alkotott képet kitörölje az ember a gondolatai közül. Az előző, határokról és falakról szóló résszel együtt felismerje, hogy lehetséges a másikra figyelve, partnerként lenni egy kapcsolatban, nem természeti törvény, hogy valakinek alul, valakinek felül kell lennie.

Nem csoda, hogy ez a mélyen gyökerező hit kialakul bennük. Gyerekként az az ember hagyta cserben őket, akiben mindenképpen meg kellett volna bízni, akivel az ősbizalom kialakulhatott volna. Így aztán a sötét gyerekkorból jövő felnőtteknek nem nagyon megy a bizalom. Bárkivel kapcsolatban, de különösen azokkal a neműekkel, amelyik nemű szülőjük volt a gyerekkori szenvedéseik fő okozója. A szeretet nélküli anyák lányainak nehéz lányokkal, nőkkel barátságot kötni. Talán fogalmuk sincs arról, hogy a gyerekkorukban megtapasztalt anyai viselkedés az oka annak, hogy rendre meghiúsulnak a barátnőségre tett kísérleteik. A férfiaknál az ilyen anya a nőkkel való bizalmatlanságot okozhatja, szerelmi kapcsolataikban tapasztalják meg újra és újra, hogy átverték őket. Vagy azért, mert erre hajlamos párt választanak, vagy azért, mert a párjuk egészséges függetlenségét árulásnak élik meg.

Ettől a gondolattól, érzéstől is nehéz megszabadulni. Aki gyerekként csak feltételekhez kötötten kapta meg a szeretetet, akinek mindig valamit teljesítenie kellett, hogy szeressék, vagy legalább ne bántsák, akinek a szeretetet „ki kellett érdemelnie”, az nem igazán érzi, milyen is a valós szeretet. A valamit valamiért elvben gondolkodik, úgy érzi, mindig adnia, viszonoznia kell, hogy ő kaphasson.

Itt két téves gondolat is van, az egyik az, hogy valaki eleve hibás áru, és nincs lehetőség ezt helyrehozni. A másik pedig az arról való félreértés, hogy mit is jelent a gyógyulás.

Sokan azt várják, hogy meggyógyulni a lelki sebekből azt jelenti, hogy valaki teljesen újjászületik, a múltat eltöröljük, és olyan lesz, mintha az életében csupa szép és jó dolog történt volna vele. Pedig a gyógyulást érdemesebb úgy értelmezni, hogy valaki átírja a fejében azokat a téves hiedelmeket és érzelmi reakciókat, amelyek tudattalanul is az útjában állnak. Ez megvalósítható. Ahogy az ember szívében a lyuk egyre kisebb és kisebb lesz, úgy töltik fel a meglévő helyet új tapasztalatok, élmények, helyet kap az öröm. Végül a lyuk annyira kicsivé válhat, hogy éppen csak emlékeztetőként marad ott, hogy lásd, hogy mitől szabadultál meg, és büszke lehess magadra, mert megérdemled az új elégedettséget.