Martin Luther King – “Van egy álmom!”



Az elmúlt héten kétszer is szembe jött a híres beszédre való utalás: pár napja egy nagyon érdekes sorozatban említették, illetve a tegnapi napon egy Pál Feri előadáson említette Feri atya. Ha már kétszer is megtalált napok alatt, gondoltam, itt az ideje, hogy elolvassam ezt a szöveget.

Megkerestem, idézem, s a végén egy érdekes történelmi körbetekintést is ide emelek.

1963. augusztus 28-án mondta el Martin Luther King a világ egyik leghíresebb beszédét. Nekünk, magyaroknak is van miért elolvasni.


“Boldog vagyok, hogy ma együtt lehetek veletek, olyan esemény ez, amely a szabadságvágy legnagyszerűbb megnyilatkozásaként fog bevonulni hazánk történelmébe.

Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai – most az ő árnyékában állunk – aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának.

Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot.

Voltaképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Köztársaságunk megteremtői az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszerű szavainak írásával aláírtak egy kötelezvényt, melynek örököse lett minden amerikai. Ez a kötelezvény arra tett ígéretet, hogy minden ember biztosítékot kap az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen jogára.

Mára kiderült, hogy színes bőrű polgárait illetően Amerika nem tesz eleget a kötelezvényének. Amerika nem tartja tiszteletben szent kötelességét, hamis csekkel fizetett néger népének; olyan csekkel, amely “elégtelen fedezet” megjelöléssel érkezett vissza. Mi azonban nem akarjuk elhinni, hogy az igazság bankja csődbe ment. Nem akarjuk elhinni, hogy azokban a hatalmas páncéltermekben, melyekben a nemzet lehetőségeit őrzik, nincs elegendő fedezet.

Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket, mert e látra szóló csekkre fizetik ki nekünk a szabadság és az igazságszolgáltatás biztonságának vagyonát. És azért is jöttünk el e megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát a most rettenetes sürgősségére.

Fényűzés volna kivárni, míg csillapodnak indulataink, vagy ráfanyalodni a fokozatos fejlődés nyugtató gyógyszerére. Most jött el az ideje, hogy valóra váltsák a demokrácia ígéreteit. Most jött el az ideje, hogy a faji megkülönböztetés sötét és kietlen völgyéből kijussunk a faji igazságosság napsütötte útjára. Most jött el az ideje, hogy Isten minden gyermeke előtt kinyissák a lehetőségek kapuját. Most jött el az ideje, hogy eljuttassuk nemzetünket a faji igazságtalanság futóhomokjáról a testvériség kemény kősziklájára.

Végzetes lenne a nemzet számára, ha nem venne tudomást a pillanat sürgetéséről, ha alábecsülné a négerek elszántságát.

A négerek törvényes rosszkedvének e tikkasztó nyara nem múlik el addig, míg el nem jön a szabadság és az egyenlőség éltető ősze. 1963 nem a vég, hanem a kezdet. Ha az ország, szokása szerint, megint visszatér napi foglalatosságához, kellemetlen ébredésük lesz azoknak, akik abban reménykednek, hogy a négerek kiengedték a gőzt, és majd újra megnyugszanak. Sem nyugalom, sem békesség nem lesz addig Amerikában, amíg a négerek polgárjogát nem ismerik el. A lázadás forgószele mindaddig alapjaiban rázkódtatja meg országunkat, míg fel nem kél az igazság fényes napja.

De van mondanivalóm népemnek is, melynek lába alatt ég a küszöb, hogy bejusson végre az igazság palotájába.

Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Ne a keserűség és a gyűlölet poharából csillapítsuk szabadságszomjunkat. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká silányuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel tudunk válaszolni.

A négerek közösségében tapasztalható újfajta nagyszerű harci szellem nem vezethet a minden fehérrel szembeni bizalmatlansághoz, mert fehér testvéreink közül sokan – ahogy mai, itteni jelenlétük is bizonyítja – tudatára ébredtek, hogy sorsuk össze van kapcsolva a mi sorsunkkal, és szabadságuk kibogozhatatlanul össze van kötve a mi szabadságunkkal. Egyedül nem mehetünk.

És mivel megyünk, meg kell fogadnunk, hogy előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk hátra. Egyesek örökösen azt kérdezik a polgárjogi harcosoktól: “Mikor lesztek végre elégedettek?”

Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri kegyetlenség kimondhatatlan rémtetteinek négerek az áldozatai. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg fárasztó utazásoktól elnehezült testünk nem pihenhet meg az utak mentén álló motelekben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek mozgása alapvetően egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözésben merül ki. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg egy Mississippiben lakó néger nem szavazhat, és amíg egy New York-i néger azt hiszi, hogy neki nincs miért voksolnia.

Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.

Nem feledkezem meg róla, hogy vannak köztetek, akiket nagy próbatételek és szenvedések küldtek ma ide. Vannak, akik szűk börtöncellákból érkeztek. Vannak, akik olyan vidékekről jöttek, ahol szabadságvágyukat vad üldöztetés és rendőri kegyetlenkedés fojtja el. Ti vagytok a teremtő szenvedés kipróbált katonái. Abban a hitben folytassátok a munkát, hogy a meg nem érdemelt szenvedésben megváltó erő rejlik.

Mindnyájan azzal a tudattal menjetek vissza Mississippibe, Alabamába, Dél-Karolinába, Georgiába, Louisianába, modern nagyvárosaink nyomornegyedeibe és gettóiba, hogy ez a helyzet valamiképpen meg tud és meg fog változni. Ne merüljünk el a kétségbeesés tengerében.

Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomba.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: “Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.

Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.

Van egy álmom.

Van egy álmom: hogy egy napon Alabama államban, ahol a kormányzó ma szünet nélkül csak a beavatkozásról és a hatálytalanításról beszél, megváltozik a helyzet, de úgy, hogy fekete kisfiúk és fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.

Van egy álmom.

Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember.

Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza Délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a reménység kövét, ezzel a hittel gyönyörű szimfóniává változtatjuk nemzetünk fülsértően hamis hangjait. Ezzel a hittel és abban a tudatban, hogy egy napon szabadok leszünk, tudunk majd együtt dolgozni, együtt imádkozni, együtt harcolni, együtt börtönbe vonulni, együtt kiállni a szabadság mellett.

Ez lesz az a nap, amikor Isten valamennyi gyermeke együtt, új tartalommal énekelheti: “Hazám, én rólad, a szabadság édes országáról énekelek. Ország, ahol atyáink haltak, a zarándokok büszkesége, minden hegyoldalról zengjen a szabadság!”

Márpedig Amerika csak akkor lehet nagy nemzet, ha ez igazzá válik. Zengjen hát a szabadság New Hampshire csodás dombtetőiről! Zengjen a szabadság New York fenséges hegyeiről! Zengjen a szabadság a Pennsylvaniai Allegheny csúcsairól! Zengjen a szabadság Colorado hófedte Sziklás-hegységéről! Zengjen a szabadság Kalifornia kerekded hegyormairól! De nemcsak róluk: zengjen a szabadság Georgia Kőhegyéről is! Zengjen a szabadság Tennessee Őrhegyéről! Zengjen a szabadság Mississippi minden dombjáról és halmocskájáról. Minden hegyoldalról a szabadság zengjen!

Ha szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és minden falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk azt a napot, melyen Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: “Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!”


1963. augusztus 28-án, a washingtoni Lincoln-emlékműnél tartotta Martin Luther King pályafutása leghíresebb szónoklatát, melyben a faji diszkrimináció felszámolására szólította fel az Egyesült Államok törvényhozóit, és egy igazságosabb társadalmi berendezkedés álomképével lelkesítette 250 000 fős hallgatóságát.

Mint ismeretes, Martin Luther King az 1955. évi montgomery-i buszbojkott megszervezése után a feketék polgárjogi mozgalmának egyik vezéralakjává lépett elő. Az alabamai baptista lelkész hamarosan megalakította a Déli Keresztény Vezetők Konferenciáját (SCLC), és az évek során számos előadókörúton ostorozta a fennálló társadalmi igazságtalanságokat, illetőleg több tüntetést szervezett az afroamerikai lakosságot sújtó negatív megkülönböztetés ellen. King és az SCLC-hez kötődő egyházi és civil szervezetek 1961 végén több ezer embert vittek utcára Albany városában, 1963 áprilisában Birminghamben indítottak kampányt a faji diszkrimináció megszüntetésére, később pedig Detroitban, majd augusztus 28-án Washingtonban is hatalmas tömegeket mozgósítottak gyűléseiken.

A baptista lelkészt e megmozdulások során számos inzultus érte a hatóságok részéről: a férfi több alkalommal is börtönbe került, sőt, 1963-tól – Robert Kennedy államügyész utasítására – az FBI már telefonbeszélgetéseit is lehallgatta, ám Kinget nem sikerült megfélemlíteni. Másfelől viszont a polgárjogi harcos a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” névvel illetett demonstráció előtt hajlandó volt kompromisszumot kötni a Fehér Házzal, miután John F. Kennedy elnök arra kérte őt, hogy szónoktársaival együtt tartózkodjon a radikális megnyilvánulásoktól, nehogy ezzel maga ellen fordítsa a törvényhozókat. King később eleget tett Kennedy kívánságának, ám a szervezők közül nem mindenki értett egyet döntésével: Malcolm X, a muszlim vallású feketék vezetője például a megegyezés után „washingtoni komédiának” nevezte a tüntetést, és szervezetével, az Iszlám Nemzettel együtt bojkottálta a menetet.

A színfalak mögött megkötött alku ellenére az 1963. augusztus 28-án megtartott washingtoni gyűlésen megjelenő mintegy 250 000 fős tömeg határozott jelszavakkal vonult az utcára. A tüntetők elsősorban az iskolai szegregáció és a munkahelyi hátrányos megkülönböztetés mindennapos gyakorlata ellen tiltakoztak, illetőleg egységes minimálbért követeltek a fekete és fehér munkások számára. A negyedmilliós tömeg ezenfelül szorgalmazta a washingtoni önkormányzat megszervezését, és felszólította a törvényhozást, hogy törölje el a déli államokban gyakori fejadót, mely szegényebb polgárok millióit fosztotta meg szavazati jogától. A Lincoln-emlékmű előtt felszólaló polgárjogi aktivisták is e követeléseknek próbáltak érvényt szerezni, az utolsóként pódiumra lépő Martin Luther King szónoklata nyomán azonban a demonstráció történelmi jelentőséget nyert.

A baptista lelkész a pillanatot kivételes retorikai tehetsége révén tette különlegessé: azzal, hogy az abolicionista mozgalom legendás alakjának, Abraham Lincolnnak a szobra előtt követelte a faji diszkrimináció megszüntetését, miközben az Egyesült Államok történetének legjelentősebb politikusait és dokumentumait idézve ostorozta az afroamerikaiakat elnyomó rendszert. King ugyanakkor mégsem a feketék, hanem az amerikai nép egészének nevében beszélt, és amikor hétperces időkerete lejárt, improvizatív módon megfogalmazott „álmaiban” is a társadalom harmóniájára helyezte a hangsúlyt. Az azóta szállóigévé vált „van egy álmom” szófordulat egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a washingtoni menet idején született meg: King ezt a retorikai eszközt már a júniusi detroiti tüntetésen is alkalmazta követelései hangsúlyozására.

Martin Luther King beszéde a következő napokban sajtószenzációvá vált, és túl azon, hogy jelentős mértékben növelte a baptista lelkész tekintélyét, a feketék polgárjogi harcának későbbi sikereiben is fontos szerepet játszott. A washingtoni menet után a törvényhozás – az amerikai alkotmány 24. kiegészítésében – hamarosan eltörölte a szegényebb néprétegeket sújtó fejadót, majd 1964. július 2-án életbe léptette az új polgárjogi törvényt, mely a diszkrimináció összes fajtáját tilalom alá helyezte.

Kinget eközben a Time magazin az 1963-as év emberévé választotta, 1964-ben pedig a fekete férfi – minden idők legfiatalabb kitüntetettjeként – a Nobel-békedíjat is elnyerte. Az alabamai lelkész „harci kedve” természetesen a következő esztendőkben sem csillapodott: King továbbra is kíméletlenül ostorozta a szociális igazságtalanságokat, és kampányt indított a vietnami háborús politika ellen, 1968-ban azonban James Earl Ray kioltotta a nagyszerű politikus életét.


forrás: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/van-egy-almom-a-teljes-beszed/
forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1963_augusztus_28_van_egy_almom_martin_luther_king_washingtoni_beszede

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük