Harag és düh



Az alábbiakban egy – a forrásban megjelölt – fő dokumentum alapján állok neki ennek az igen érdekes téma elemzésének, megtartva az eredeti szövetséget, néhol kiegészítve a saját megjegyzéseimmel. A szerző nem található a forrásban…

Először is ugye azt kéne tisztázni, hogy mi a különbség a düh és a harag, mint fogalmak között.

Erre olvastam egy érdekes eszme futtatást:

  • A harag egy negatív lenyomat eredménye a lelkedben (ami lehet hosszú távú és nem feltétlen állandóan aktívan működik az életedben.) Csalódás, féltékenység, tehát jellemzően veszteség okozza. A coachom megfogalmazása szerint a haragnak van oka és van feloldása, tehát egy véges folyamat.
  • A düh a haragra adott válaszok egyik formája. Ez egy sokkal intenzívebb érzés és általában rövid távú. A tehetetlenség érzés okozhatja. Ahogy a coachommal beszéltünk róla: valami féktelen és nagyobb hatású dolog…
  • A harag egy másik lehetséges mellékterméke a gyűlölet . Célja általában túlmutat az elégtételen és bosszún. Célja a pusztítás.

Aztán szokás szerint szétnéztem a Wikipédián:

HARAG:

harag egy intenzív érzelmi reakció. Az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban, reményeiben csalódott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad. Amikor személyes határainkat megsértik, vagy meg fogják sérteni, haragot érzünk.A harag a megtorlással párosulva bosszúvá válik. Ha ez az érzés hirtelen, nagy erővel támad fel, a hirtelen harag (méreg) nevet kapja. A harag magasabb foka a düh.William DeFoore, harag management író úgy jellemzi a haragot, mint egy kukta: csak egy bizonyos ideig tudjunk ezt az érzelmet lenyomni, azután ki fog robbanni.

A harag egy olyan érzelmi reakció, ami hatással van a testünkre. Aki haragot érez, annak megnövekszik a pulzusa, a vérnyomása, az adrenalin és noradrenalin hormon szintje. Néhányan a haragot a ’harcolj vagy menekülj’ agyi reakciójának ingerléseként is értékelik. A harag egy védelmi mechanizmus a félelem, sértettség vagy szomorúság elfedésére. A harag válik uralkodó érzéssé a viselkedésben, kognitívan és pszichológiailag, amikor valaki eldönti, hogy azonnal lépéseket tesz a kívülálló fenyegető erő megállítására.

A harag külsőleg megjelenhet az arckifejezésünkben, a testbeszédünkben, pszichológiai válaszreakciónkban, és agresszió formájában. Néhány állat például hangos hangokat ad ki, fizikailag nagyobbnak akar látszani, mutatja a fogait, és mereven bámul. A haraghoz tartozó viselkedésünk úgy van tervezve, hogy figyelmezteti a támadót, hogy hagyja abba a fenyegető viselkedést. Ritka az, amikor úgy történik fizikai veszekedés, hogy legalább az egyik fél ne fejezné ki a haragját. Bár a legtöbben a harag keletkezését annak eredményeképpen érzékelik, hogy „mi történt velük”. A pszichológusok viszont rámutatnak arra, hogy aki haragos könnyen tévedésbe eshet, mert a harag önvizsgálat és az objektív megfigyelőkészség csökkenését eredményezi.

DÜH:
düh egy erős erőszakos állapot, amelyet növekvő harag érzése során tapasztalhat valaki. Gyakran az üss vagy szaladj válaszreakcióval társítják és gyakran egy külső inger hatására aktivizálódik, egy olyan hatás eredményeképpen ami negatívan érinti a személyt. Ha nem kezelik, a düh erőszakhoz vezethet. A depresszió és a szorongás hajlamossá tesz a dühre és modern kezelési módok vannak erre az érzelmi mintára.A düh néha olyan elmeállapothoz vezet, ahol az egyén  képes olyan dolgok elkövetésére, amely normális esetben fizikailag lehetetlennek tűnik. Akik a dührohamot megtapasztalják, általában érzik a hatását a magas adrenalinszintnek a szervezetben. Ez a növekedés az adrenalinkibocsátásban megnöveli a fizikai erőt és a kitartás szintjét a személyben, kiélesíti az érzékeit, míg közben fájdalom érzetével kell megbirkóznia. Az idő érzékelése szintén hatás alatt van: a dühös emberek lassított felvételhez hasonlóan tapasztalják az eseményeket. Erre az időérzékelő hatásra magyarázat lehet, hogy ahelyett hogy ténylegesen lelassulna az idő, a magas adrenalinszint képessé teszi az illetőt, hogy bizonyos eseményekre jobban emlékezzen. Mivel az emberi időérzékelés azon alapul, mennyi dologra tud emlékezni, a magas adrenalinszint miatt az ilyen események gyakori érzékelése miatt tűnik az idő múlása lassabbnak.A személy akinek dührohama van elveszítheti a képességét arra, hogy racionálisan gondolkozzon és érveljen, és ennek következtében általában erőszakosan cselekszik, a benne lévő impulzus nyomán addig a pontig ameddig végül támad, hogy a dühének forrása elpusztuljon.

Az a személy, aki megéli a dührohamot, csőlátást, tompa hallást, megnövekedett szívritmust, és hiperventillációt tapasztalhat. A látásuk “elvörösödhet”. Gyakran csak a dühük forrására koncentrálnak.  A magas adrenalinszint és a véráram oxigénszintje a személy végtagjainak remegését idézheti elő.

A pszichiáterek úgy tekintik, hogy a düh az egyik végén van a harag spektrumának és a bosszuság található a másik oldalon.

És, most akkor lássuk a forrás olvasmányt:

Nos, akkor hát vegyük elő a három kilogramm súlyú magyar értelmező kéziszótárt, vagy sétáljunk el a legközelebbi Szabó Ervin könyvtárba… Ne!

Hagyjuk ezeket a felesleges köröket. Értsük azt a szorító és bénító érzést, ami galacsinná gyúrja a gyomorszájat, megemeli a vérnyomást és egyáltalán, ha profi páciensek, vagy kliensek vagyunk, akkor mondhatnánk, hogy hát igen az elfojtás. Persze azért ilyen jól távolítva, hogy elfojtás, nem az én elfojtásom, nem a saját tagadásom, nem jómagam gyávasága és túlalkazmazkodása, hanem csak elfojtás amolyan Freud bácsisan, értjük mi itt egymást: Woody Allenen és pszichológiai népszerű irományokon edződött kósza honpolgárok.

Valamelyest mindenkinek el kell fojtani, egyébként nem élhetnénk társadalomban. Nem is olyan régen láttam a tévében Hugo Chávezt, Venezuela elnökét, Fidel Castro utolsó “barátját”, aki egy spanyol anyanyelvű vezetőknek rendezett összejövetelen szidalmazta őrült hosszan valamelyik spanyol ex -miniszterelnököt, de egy idő után elszakadt a cérna és rendre utasította őt a spanyol király. Szó szerint azt mondta, hogy “fogd már be a szádat!” A jó Hugo legszívesebben képen törölte volna a királyt, de egyenes tévéadásban ezt mégsem tehette, úgyhogy kis híján megpukkadt és fölfújódott az elfojtott haragtól. Látszott rajta, hogy az utolsó 15 évben senki sem mert neki nemet mondani. Hazatérve rögtön összehívott egy százezres nagygyűlést, ahol másfél órán keresztül szidta a spanyol királyt…

Valamiféle egyensúlyt szoktak kialakítani az egészséges emberek. Olyat, amelyben az elfojtás és a harag kiélése egyformán szerepel.

A baj általában onnan jön, ha valakinek gyermekként a szülei megtiltották a haragot, vagy, hogy egyenesen büntették. Ilyenkor a haragvás mély gátlás alá kerül, és olykor még az érzés sem járja át az egyént. Ez baj. Mert ezek az elfojtások nem távoznak a lélegzettel vagy a vizelettel, hanem ott maradnak a testben és a lélekben.

Nem mondom, hogy ettől rákbeteg lehet valaki, de sok rákos beszámol arról, hogy valószínűleg a haragra való képtelensége is hozzájárult a betegségéhez. A lelki nyavalyák és hiányok hajlamosak magukat betegségben kifejezni. A haragra való képtelenség nem annyira betegség, mint inkább fogyatékosság. De bepótolható. Csakhogy: érdemes visszamenni az ősforrásig, és jól kiharagudni magunkat a szüleinkre, akár kétéves kortól kezdve. Igen, lehetséges az ilyen időutazás. (Deák Ferenc azt mondta, hogyha egy mellény félre van gombolva, akkor teljesen újra kell kezdeni a gombolást, nem lehet javítgatni!)

Ha egy kisgyerek, mondjuk egy, vagy két éves korban meg akarja ütni a szüleit, vagy meg is üti, az teljesen rendjén van. Ha egy 14 éves gyerek akarja megütni, akkor ott nagy bajok vannak! Például az, hogy rendszeresen verték kiskorában, és nem ismert meg más indulatkiélési módszert.

Egy, vagy két éves korban kapjuk meg az első Nem!- eket a világtól, többnyire szüleink által.

“Frusztráció- regresszió-agresszió”- tartja a pszichológia egyik szentháromsága.

Extanítóként, exterapeutaként azt a javaslatot tudom tenni, hogy a gyereket jogosítjuk fel a haragra, de mindig mondjunk nemet ennek a testi agresszióban történő kiélésére. Például a feleségem azt szokta mondani a fiú unokájának:

“Lehetsz dühös a húgodra, meg is mondhatod neki, de nem ütheted meg, mert ehhez nincs jogod!”

Ha a csoki miatt hisztizik a gyerek a közértben, először is ne tekintsük problémának (“mit szólnak mások”) másodszor is, ha nemet mondtunk, tartsunk ki, bármennyire sír, vagy követelőzik, mert a következetesség az egyetlen jó fegyver, hogy leszoktassuk. Nem “azért sem”, hanem “akkor sem”. Nagy különbség. Mondjuk azt, hogy

“Lehetsz dühös rám, de most nem veszek csokit!”

Azt hiszem, hogy a gyerekeknek az iskolában is meg kéne engedni, hogy dühösek legyenek.

Tartozom egy vallomással. Úgy alakult az életem, hogy az alkoholizmusból való felépülésem kezdetén (nem az ivás abbahagyása utáni első években, mert a kettő nem ugyanaz) tanítóként dolgoztam. Mivel a szüleim engem sem engedtek haragudni, dühöngeni, újra, pontosabban először is meg kellett tanulnom, 38-40 éves koromban. Gyakran nézegettem dühös gyerekek arckifejezését, otthon leutánoztam tükörben, alakítgattam… hát így pótoltam a “fejlődés-lélektani deficitemet”, tudományosan szólva.

Volt persze részegen dührohamom, melyik alkoholistának ne lenne. De akkor, azt hiszem egészen eltorzult arccal gyilkos dolgokat mondtam. Ezt az arcot, ezt a dühöngést már nem akarom józanul.
Tulajdonképpen a szenvedélybetegségek felfoghatóak egyfajta befele fordított agressziónak. Az agresszió mindig utat tör magának, ha nem kifele, akkor befele, ha befele se tud, akkor depresszió vagy betegség formájában jelentkezik. Bocsánatot kérek, ha megbotránkozást keltek, de néha igenis el kell tudnunk küldeni a bús…-ba (bármilyen csúnya szó) a hátunkon lovagló, helyzetével visszaélő főnököket, családtagokat, bárkit. Ha egzisztenciális okokból szemtől szembe nem lehet, akkor a háta mögött. Élet -halál kérdés. És nem gyávaság.

Elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez: nevezetesen a megbocsátáshoz. Ez általában a keresztény vallásokban is központi téma. Egészen pontosan nem tudom, hogy, s hogy nem, de mára kialakult az a nézet, hogy az a jó keresztény, aki megbocsát az ellene vétkezőknek (miatyánk, stb.) És ez így tulajdonképpen nagyon szép dolog.

Ámde pszichológia értelemben csak akkor vagyunk képesek szívből megbocsátani-, feledni, (az igazi megbocsátást onnan lehet megismerni, hogy tényleges feledés követi!) ha előtte jól kidühöngtük-kiharagudtuk magunkat!

Namost például a mérgező szülők esetében ez nehéz ügy, mert pont a mérgezés egyik része volt az is, hogy a szülő nem engedte a gyereket haragudni, s ha ilyenkor felnő a gyermek, akinek a sérüléseket okozta a szüleje, akkor inkább gyorsan megbocsátani szeretne, csak hogy ezt az egész fájdalomgócot ne kelljen tovább hordozni. Tehát kapva kap az egyházak, vagy más ideológiák adta lehetőségen, és gyorsan megbocsát, nem ritkán azzal a tagadással tetézve mindezt, hogy: “biztos megérdemeltem, hogy ilyen keményen bánjanak velem a szüleim”.

A “biztos megérdemeltem” is sokkal kevésbé fáj, mint az igazság, hogy nem szerettek a szüleim, vagy, hogy önző módon a saját beteges vagy nem beteges igényeik kielégítésére használtak.

  • Lehet-e hát megbocsátani haragvás nélkül?
  • Természetesen lehet.
  • Természetesen nem lehet.

Most hát akkor melyik az igaz? Mindkettő. A harag nélküli megbocsátás ugyanis egyfajta amnéziát hordoz magával. Hiányzik egy bizonyos őszinte szembenézés, és a rágondolás is már az őszintétlenség feszültségét hordozza.

Ezért inkább nem gondolok rá. Vagy addig hazudom, hogy nekem szép gyermekkorom volt, míg magam is elhiszem.

Minél inkább amnéziás valaki a saját gyermekkorára, annál valószínűbb, hogy ott súlyos dolgok történtek.

Haragudni fáj. A harag lényege: beengedni a fájdalmat, és hagyni, hogy dolgozzon. A fájdalom “dolgozásának” termékei a düh, a harag, az agresszió.

A pszichológiában központi teret foglal el a gyász, mint folyamat. Pszichológiai értelemben a gyász nem feltétlenül valakinek a halálát követő szomorúság, persze az is. Pszichológiailag gyásznak nevezhető minden olyan folyamat, ami egy erős trauma, vagy veszteség után következik be. A legfontosabb tudni, hogy a gyász egy folyamat, amely a következő elemekből áll:

  1. Tagadás: “Nem is hiszem. Ez meg sem történhet”
  2. Harag: “Hogy lehettem –hogy lehettél ilyen gonosz, kegyetlen, a sors miért mérte ezt a csapást, stb.”
  3. Alkudozás: “Talán mégis menthető valahogy a helyzet- talán csak félreértés az egész talán elcserélték a leleteket, nem jól hallottam valamit, stb.
  4. Depresszió: nem azonos a betegséggel, itt ez természetes jelenség. Van egy szebb szó erre a fázisra, de ritkán használják: “elbánkódás
  5. Elfogadás, belenyugvás, elengedés.

(a folyamatot először Elizabeth Kübler- Ross írta le, aki auschwitzi túlélőkkel és gyerekeivel dolgozott, mint pszichológus.)

Nyilvánvaló módon a haragvási képtelenség azt fogja eredményezni, hogy nem megy végbe a folyamat. “Megreked a gyászmunka” -mondják pszichológusi bükkfanyelven.

Mélylélektani értelemben az köti össze például az alkoholistát és a feleségét, hogy mindketten tele vannak el nem gyászolt életeseményekkel, ami az alapja annak a tagadásnak, ami a saját függőségre vonatkozik, tehát az alkoholistának az alkoholfüggőségére a feleségének pedig az alkoholistájától való függőségére. Szintén gyakori, hogy a feleségnek azért van szüksége az alkoholista férjre igazából, mert rajta éli ki azokat a dühöket, amit a szintén alkoholista apukám nem tudott anno.

Amikor esetleg elbeszélgetünk egy olyan pszichiáterrel, akit nem kenyerezett le végzetes módon valamelyik gyógyszergyártó,- vagy forgalmazó cég, akkor el fogja ismerni, hogy a depresszióknak mindössze néhány százalékuk biológiai eredetű, az összes többi depresszió az el nem gyászolt veszteségekből, és traumákból fejlődik ki. Az erre adott hangulatjavító gyógyszerek nem a betegséget javítják, hanem mesterséges módon stimulálják az agyat. Szerintem a “hangulatjavító gyógyszer” nyelvi telitalálat, gondoljuk el, ha például a rokonunk temetése helyett megnéznénk egy nagyon jó film vígjátékot, akkor talán pillanatnyilag kevésbé lennénk szomorúak, “javulna a hangulatunk”, de mégse lenne valami üdvös megoldás. Illetve éppenséggel maga lenne a nem megoldás. Akármilyen furcsa, a fájdalom, a lelki fájdalom is lehet (ne) a barátunk is akár. A lelki fájdalmak elkerüléséért (nyugtatók, altatók, drogok, alkohol) általában súlyos árat fizetünk.

Rövid terapista pályafutásom alatt igyekeztem megtanítani a klienseimnek, hogy fogadják be a fájdalmat, kössenek vele szövetséget. Tudom, őrülten hangzik. Mégis, néhány embert sikerült meggyőznöm.

Térjünk vissza a dühhöz és a haraghoz. Nos, a pszichológusok leggyakrabban a kispárnapüfölést szokták javasolni haragkiélésre. Nincs vele semmi gond, de szerintem kissé életszerűtlen. Még sosem találkoztam olyan klienssel, aki elmesélte volna:

“Tegnap jól elpüföltem a kispárnát a pszichológus javaslatára, és közben a goromba apámra gondoltam”.

Legjobb, ha szóban elmondjuk valakinek- akár a házastársunknak:

“Nagyon haragszom Rád, mert…”

Az is jó, ha közben úgy is nézünk ki, mint aki haragszik. Láttam már kínjukban mosolygó haragudni képtelen embereket is.

Ha félünk, le is írhatjuk. Írásban is kifejezhetjük a haragunkat, sőt, zenében is, de akár táncban is. Ha például, haragos levelet írunk a főnöknek, nem muszáj elküldeni, sokaknak könnyebbséget hoz maga az írás. De nagyon sokan ellenállnak az írásnak.

Jómagam nem vagyok talán piromán, de vonzódom a tűzhöz. Egyszer nagyon komiszul kihasznált egy nő, és az juttatott túl a holtponton, hogy elégettem a fotóját, amit ajándékba adott még régebben. Határozottan jobban lettem.

Egy könyvben egyszer a favágást olvastam, mint harag-megoldást, de valószínűleg az is jó, ha rajzolunk egy kört a falra, és jó erősen köveket dobálunk, odaképzelve az agresszor személyét. Jó, nem mondom, hasonlít kicsit a vudu elveire, de működik és ez a lényeg.

Jómagam konokul szoktam javasolni a klienseimnek az “erdőben kiabálást”, de még egy se jött vissza azzal, hogy milyen jó volt, és hogy segített.

(Én nagyon sokat szenvedtem a szocializmus hazugságaitól, értelmetlen Lenin-idézetektől, munkásmozgalom történeti marhaságoktól, amiből vizsgáznom kellett, idióta november 7-i ünnepélyektől, és más hasonlóktól, noha egy darabig KISZ aktivista voltam. A feleségemmel, ha erdőben járunk, szoktunk “ságvárizni”.
Ez nálunk azt jelenti, hogy elkezdjük az ismert munkásmozgalmi költeményt énekelni, és amikor odaérünk, hogy “élükön Ságvári állt,” én elfelejtem a szöveget (tényleg!) és mindenféle baromságot kiabálok az erdőbe, és ettől valahogy nagyon vicces, de bizarr lesz az egész. Mindig megkönnyebbülünk egy kicsit. Sajnos a vadkapitalizmusra és az ellopott középkoromra még nincs dalos gyógyír, de már keresem…)

Nem túl sűrűn, de azért előfordul, hogy valaki hiába dühöng, újra, meg újra előjön a düh, nem tud szabadulni. Düh-mániás, szokták az ilyen személyekre mondani. Ezzel érdemes szakemberhez fordulni, és / vagy sokat imádkozni. Van egy pont, amikor már rombol a dühünk, és nem a megszabadulást segíti, hanem éppenséggel fogva tart, jégbe zár. Imádkozhatunk Istenhez vagy Jézushoz, kérve, hogy vegye el a dühünket, mert nekünk már csak árt, és nem tudunk mit kezdeni vele. Ez sokszor segít.

Suzanne Forward a Mérgező Szülők című könyvében azt javasolja, hogy valahogyan próbáljuk szembesíteni a szülőt egykori tetteivel, amennyiben visszaélt a hatalmával. Ha már nem él, akkor írjunk levelet a túlvilágra, és olvassuk fel a sírnál. Én nagyon hiszek az ilyesmiben, apámnak is el szoktam mondani a jó és az egykori rossz dolgokat a sírnál. A “halottról jót vagy semmit” szerintem idejét múlt szólás. Lehetne azt is, hogy halottról csakis az igazat. Gyógyító lenne sok esetben.

Napi meditáció

Ma elgondolkodom a múltamon, az engem ért veszteségeken, hiányokon, traumákon. Kicsit kalandozom a múltban, megvizsgálom, hogy mertem-e dühös lenni annak idején, amikor ez teljesen jogos lett volna. Mertem-e dühös lenni az anyámra, az apámra, a tanítóimra, a gyermektársaimra, az udvarlóimra/udvarlásra kiszemeltekre, a házastársamra, egyéb rokonaimra, a sorsra, a betegségekre, a vélem kibabrálókra.

Ott, ahol nagy nyomást és feszültséget érzek, megállok egy kicsit és hagyom, hogy a harag érzése átjárjon, ha kell, toppantok, vagy a levegőbe ütök, és haragos arcot vágok, mondhatok csúnyákat is, az sem baj. Hagyom, hogy fájjon belül, ami történt, aztán kis idő múlva megkérem a haragot, és a fájdalmat, hogy távozzanak, ne forraljanak bosszút, engedjék visszanyerni a lelki békémet. Ha elfáradtam a haragvásban, ha túl sok negatív energia felszabadult, pihenek egy keveset, sétálok, relaxálok, veszek egy jó fürdőt. Ha nagyon kellemetlen az élmény, vigasztalhatom magam azzal, hogy amin átmentem, az teljesen normális, emberi és gyakori.

Ha tetszik a módszer, írok egy haragleltárt, amiben az lesz, hogy mikor nem engedtem meg magamnak a haragot és aztán a leltárt bizonyos agresszivitással bedobom a tűzbe, elégetem, esetleg széttépem, amelyik szimpatikus. Fő, hogy ne őrizgessem.

Megvizsgálom magamat, hogy vannak-e dédelgetett haragjaim. Megkérdezem magamtól és ezektől a haragoktól, hogy nem lenne-e ideje távozniuk, ha igen, elbúcsúzom tőlük, és útjukra engedem őket.

Napi ima

Istenem, segíts abban, hogy merjem érezni és kimutatni a düheimet, de legyen elég erőm a haragjaim elengedéséhez és a megbocsátáshoz is. Segíts, hogy haragudhassak és megbocsáthassak, és kérlek, bocsásd meg Te is bűneimet, ahogy a Miatyánk is mondja.

 

forrás: https://doksi.hu/get.php?lid=12981&order=DisplayPreview
forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Harag
forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%BCh
forrás: https://www.gyakorikerdesek.hu/ezoteria__egyeb-kerdesek...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük