Néni



A Magyar Íróképző végzett hallgatójaként volt alkalmam, illetve mondhatom, hogy szerencsém érdekes és értékes embereket (saját nézőpont!) megismerni. Az egyikük – nevét ne fedje homály – Katona Zsolt, akinek egy rövid írását teszem itt közzé. Szokásomtól eltérően nem teszek hozzá semmit, egyszerűen csak azt, hogy teljes mértékben egyet értek vele. Zsolt egyébként mind a két kategóriában szerepel nálam. 🙂

Katona Zsolt írása:

„Tizennyolc év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte a Gyulai Törvényszék elsőfokon azt a körösladányi nőt, aki kirabolta a szomszédjában élő idős asszonyt, és vascsővel súlyosan bántalmazta, majd a sértettet a verandáján hagyta. Az áldozat testhőmérséklete eközben életveszélyes mértékben, 33,3 fokra csökkent. A nő élettársát bűnsegédként elkövetett rablásban és bűnsegédként elkövetett testi sértésben találták bűnösnek, és tíz év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A két vádlott távmeghallgatási rendszeren át a Gyulai Büntetés-végrehajtási Intézetből hallgatta végig a döntést. … Az elsőrendű vádlott sírva fakadt az ítélet hallatán, fellebbezést jelentett be. A rablást és a testi sértést vállalta, de azt mondta, nem akart megölni senkit. A bíró emlékeztette, hogy 16 órán hagyta feküdni a sértettet a hideg padlón, az idős asszony közvetlen életveszélyes állapotba került. Védője eltérő minősítés megállapításáért fellebbezett. … Így az ítélet nem jogerős.”

Egy eset a sok ezer közül. Vannak sokkal durvábbak is. Itt az áldozat életben maradt, azt sejteti a tudósítás. A trend – amióta csak ilyen hírekkel találkozom – az, hogy a média beszámol a bűncselekményről, az elkövetőkről, a bíróságról, ügyészségről, védőügyvédekről, akár tanúkról, és megint csak az elkövetőkről. Az elkövetők enyhítő körülményeiről, hányatott sorsukról és priuszukról, arról, hogy sírva fakadnak, és szánják a bűn elkövetését, illetve magukat főleg. Nem lehet nem észrevenni, személyiségi jogok ide vagy oda (de inkább oda), hogy az áldozat(ok)ról soha semmi sincs leírva.

Pedig milyen jó lenne olvasni, hogy az idős asszony maradéktalanul felépült a támadás után. Hogy „csak” lelki sérülések maradtak vissza, de azokat szakemberek és önkéntesek, a családtagokkal karöltve, hatékonyan enyhítik. Hogy a támadást túlélve, most még több figyelmet kap a környezetétől. Hogy ő, a Néni egy hős, mert egész életében dolgozott, becsületesen élt, fizette, amit kellett, felnevelt gyermekeket, és nem érdemelte meg senkitől a halállal is végződhető támadást. És hogy az állam, az önkormányzat, mindenki, aki csak él és mozog, legalább egy napot, órát, vagy egy rövid cikk olvasásának idejét tölti vele, csak vele. Az áldozattal.

A Néni, vagy akár a Bácsi, de bármelyikünk lehet majd egyszer áldozat. Ha túléljük, ha nem, talán pár soros rövid bűnügyi hír lehetünk. De miért van az, hogy az áldozatok nem sírják el magukat? Ők nem szenvedtek a 16 óra alatt, összeverve, megkötözve a hidegben? Mit érezhettek közben? Hogy gondoltak a bizonyosan bekövetkező halálukra? Kinek szerettek volna még mondani egy utolsó szót? Mi járhatott a fejükben? Vagy csak fájdalmat éreztek, múlni nem akarót? Kívánták a megváltó kihűlést, az érzékek tompulását, hogy már ne érezzenek semmit?

Miközben az elkövető(k) elégedetten gyáva tettükkel, épp a megszerzett haszon felett örvendeztek. Miközben a következő lehetséges Néniről folyt a vita, mert él még pár a közelben. Ennyi idő alatt lehet, egy gyárban a többszörösét megkeresné a rabló annak a kevésnek, amit végül ilyen áron el tud rabolni egy kisnyugdíjastól. Itt nem biszkubélai juttatások potyognak az égből, ugye sejtjük? Egy átlagélet küzdelmes, sok lemondással és kínnal teli, és tényleg örülni kell, ha megérjük a nyugdíjas kort. Aztán jön egy semmitérő ember a szomszédból, és rátesz egy lapáttal. Mit érezhet az áldozat, de most komolyan? Érdekelne.

Az igazságszolgáltatás bevezetése a jogszolgáltatás mellé immár nem csak időszerű, de ordít minden egyes ilyen hírből. Naivitás lenne azt gondolni mégis, hogy változik bármi is ezen a téren. Pusztán eljátszom a gondolattal, hogy a bíróság kimondja: Értékeljük a megbánás könnyeit, de ezentúl hatékonyan teszünk arról, hogy teljes anyagi kárpótlást termelj ki az áldozat számára a börtönben, szarunk a jogaidra, azokat eljátszottad. Számodra is lesz megbocsátás, és új esély, de először azt kell helyrehoznod, amit lehet. Első az áldozat érdeke, joga, kárpótlása, bármi, ami segíti őt abban, hogy kárpótolva legyen. A lelki sérülést lesz a legnehezebb helyrehozni, ebben rád – a támadóra – nem is nagyon tudunk számítani, de nem baj, ha te – a támadó – közben azért ugyanúgy szenvedsz! Ettől leszel jobb ember, vegyél példát a Néniről, ő is kibírta.

Ezernyi a példa súlyosabb esetekre, ahol jóval kisebb volt a büntetés. És ahol az áldozat nem élte túl, mégis a bűnelkövetőnek voltak jogai, a többségi társadalom kontójára. Mindent a közös kasszából finanszírozunk ilyenkor, maguk az elkövetők se nem motiváltak, se nem együttműködők a károk enyhítésében, megtérítésében. Sokan közülük olyan emberek, akik többször bizonyították már, hogy nem képesek másként viselkedni, nem is akarnak. Mégis, rájuk fókuszál minden figyelem, és az áldozatok mennek a levesbe. Nagyon nincs ez így jól. Kifordult értékrendű a világ. Fásultan vesszük tudomásul, mindaddig, amíg minket nem ér támadás. Csak a hírek szintjén vagyunk érintettek. Talán bele sem gondolunk abba, hogy az ilyen típusú rendszerek fenntartása is a társadalmak kordában tartásának célját szolgálja, illetve a nagy rablások világában a kis rablások óhatatlan kitermelődése már természetes, csak a nívó és a kár nagysága változik. A farkasok miért törődnének a bárányok lakoma utáni sorsával? Azok csak várják szépen a következő vacsorát!

Végső soron csak találgatni tudok, tények hiányában. Az elkövető azért sírt, mert harmadolással is, de biztosan oda pár év az életéből. Az áldozat talán azért, mert a kirablása és megverése alatt összetört egy kis porcelán szobor, amit még az elhunyt férjétől kapott a megismerkedésük idején. És az számára olyan kellemes emlék volt, néha csak ülni a fotelben, kézbe venni, simogatni ráncos ujjakkal, és emlékezni valami szépre. És ezt már soha sem fogja tudni megtenni. Én ezt látom ebbe a nyúlfarknyi kis hírbe. Azt gondolom, addig nem fogja a médiát érdekelni egy Néni sem, amíg az embereket sem érdekli. Amíg közömbösen megyünk el minden ilyen mellett, és már megszokottá válik. Túl naiv gondolatok. Túl modern világ. A régi, elavult „szemet szemért” ítélkezés már a múlté. Bizonyíthatóan szándékos bűnelkövetések esetében azonban én ismét bevezetném, az az igazság.

 

Forrás: https://www.facebook.com/zsolt.katona.125/posts/2103665599770998

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük