diakritikus jel



Diakritikus jelnek (görög διακριτικός a.m. „megkülönböztető”) nevezünk minden olyan, betű fölé vagy alá helyezett mellékjelet, amelynek feladata, hogy az adott betű általános hangértékét – kisebb vagy nagyobb mértékben – módosítsa. A diakritikus jelek közé tartoznak a különböző ékezetek (éles: ´, tompa: `, circumflex: ^, hacsek: ˇ, hullámos vagy tilde: ~, kettős: ˝) és egyéb magánhangzójelek (félkör: ˘, tréma: ¨, karika: °), valamint a betűk alá helyezett jelek (horgok: ¸, ˛), illetve egyéb jelek (áthúzás: ł, ø, stb.).

magánhangzók esetében jelölhetnek hangsúlyt, nyílt, zárt, vagy orrhangú ejtést, hosszúságot, hangszínt, palatalizációthiátust stb. A mássalhangzóknál többnyire csak eltérő hangértéket jelentenek, főként olyan betűknél, amelyeket csak történeti okokból tartott meg a helyesírás.

Egyes diakritikus jelek ejtése az alaphang (mai) ejtéséétől meglehetősen eltérő lehet. Ezeknek általában történelmi, vagy nyelvtani jelentőségük van. A lengyelben példa a ł betű, melyet [w]-nek ejtenek, vagy az ó, amit [u]-nak. A németben az ä-t is [e]-nek (hätte), vagy [ε:]-nek (spät) ejtik.

magyarban a következő betűkön találunk diakritikus jeleket: á, é, í, ó, ö, ő, ú, ü, ű. Ma már teljesen kikopott a zárt e írására alkalmazott ë.

forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Diakritikus_jel

This entry was posted in . Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük