Schulmann István
#énis
– Én is így jártam!
A kivilágított előszobában állt. Két kezén támaszkodva görnyedt a cipősszekrényre. A színehagyott arcot bámulta a tükörben, miközben a szavak lomha elefántként meneteltek a fejében faltól-falig: én is… én is…
– A végén még én is címlapra kerülök!
Nem volt kedve haza menni, inkább az utcai lámpák narancsos fényétől megvilágított irodájában maradt. Állát felhúzott térdein pihentetve a kanapén ült. Mozdulatlan volt, szeme azonban vészterhes táncát járta a visszhangzó szavak zaklatott ütemére: én is… én is…
– Borzalmas volt… – Megvetően villantotta meg a szemét. – Te meg azt hitted, hogy fel vagy készülve ilyesmire!
– Kivételesen rossz este volt… – A kudarc teljesen elkeserítette. – Soha nem történt még ilyen! Eddig mindegyik akart engem!
A közös estéjük gyorsan és barátságtalanul fejeződött be. Mindkettőjüket felkavarták a történtek, s kellett némi idő, míg meglassult bennük a vér. A lassulás hozta a csendet, a csend pedig teret adott a gondolatoknak. Nehéznek tűnt elfutni ezek elől a képzetek elől.
– Akkor kellett volna leállítani! Ostoba vagy! Persze, csak úgy simogatta a hátadat!
– Ott volt a vonzalom kettőnk között az elejétől. – Egy leheletnyit elmosolyodott. – Olyan édes volt…
– Csak segíteni akart, igaz? – A jeges gúny marta a torkát. – Új vagy, feszült vagy, kell a lazítás…
– Már az első napján éreztem, hogy kedveli az érintésem. Annyira békés lett tőle.
– Milyen idegesítő volt, ahogy fogdossa a vállad! Nincs abban semmi, igaz? Semmi, csak pár ártatlan érintés. – Felindultan gondolt a saját tehetetlen némaságára. – Te is tudod, hogy mindig egy ártatlan kis simogatással kezdődik.
– Ő kezdeményezett. Láttam a szemében a vágyat…
– Miért nem szóltál neki rögtön, hogy állítsa le magát? Miért nem szóltál neki egyszer sem?
Elfeledkezett róla, hogy még mindig kabátban volt. Mostanra gyomorforgató meleg öntötte el, de nem figyelt erre az érzésre. Úgy tűnt, mintha valaki állna a tükör mögött, s pont vele nézne farkasszemet.
– Miért nem? – Az önvádak ólmos lassan hömpölyögtek a fejéről a vállára. – Mert te sem csinálsz botrányt! Mert mindenki ott volt az irodában. Mert kínos lett volna a kollégák előtt! Mert gyáva voltál! Mert ő a főnököd!
– Akármikor mondhatta volna, hogy nem teszem neki! De nem mondta, mert vonzódtunk egymáshoz. Ebben a vonzalomban egyenrangúak voltunk. Soha nem éltem vissza azzal, hogy a főnöke vagyok, ezt ez a kis hülye is tudja!
– Számító vagy! Tudtad te, hogy az előrelépés mindig az ilyeneken múlik. Majd pont te kerülöd ki a szereposztó díványt, mi?
– Persze, szívesen segítettem volna neki feljebb kapaszkodni! Ha nem játszik velem, nincs ez az egész! Még így is segíthetnék neki, de – kripta hideg kígyómérget érzett pezsegni a bőre alatt – ez egy szívtelen kis dög! Lesheti, hogy mikor segítek! A többi nem volt ilyen hálátlan. Meg is lehet nézni, hol tartanak most!
Az átmenet nélkül érkező méreg hirtelen megnövelte benne az erőt, s ezzel együtt megjött a kedve ahhoz, hogy hazamenjen. Reggel úgy is folytatódik a hét, s neki sok teendője lesz. – Majd holnap kiderül, hogy ki a kakas ezen a szemétdombon! – fröcsögte. Szedelődzködni kezdett.
– Milyen aberrált ötlet, hogy lekvárt nyalogassál a hóna alól? – Enyhén megremegett a válla a gondolatra. – Normális ez az ember? Ahogy nap, mint nap az irodában járkál, amilyen udvarias, okos; te sem gondoltad soha, hogy ilyen dolgok indítják be.
– Még majd kitalálja, hogy perverz vagyok! – Már az autóban ült, s nagyszerű volt, ahogy a forgalom elterelte a gondolatait egy rövid időre, de a sértett büszkeség visszacsalogatta tudatát az irodába. – Én? Perverz? A nevetséges, közhelyes tejszínhab jobb, mi? Amilyen undorodva meregette rám a szemeit, legszívesebben megtéptem volna! Hogy tudott ilyen megalázó lenni, mikor ilyen őszintén mutattam meg magam?
– Mondjuk, ne csinálj úgy, mintha csak ez lenne a gond! Már akkor undorodtál tőle, mikor maga mellé ültetett a kanapéra. Még, hogy szakmai megbeszélés! Persze! Este! Közben, meg fogdossa a combod…
– Csak nyissa ki a száját, s megnézheti magát a kis taknyos. Az kell még nekem, hogy a szájára vegyen a város miatta. Láttam már ilyet mostanában azzal a két színésszel.
Időközben hazaért, de nem ment még be a házba. Az utolsó, a megnyugvást hozó gondolatokat kereste az autóban ülve. Nem kellett sokáig várnia, hogy könnyű legyen neki az este. Hirtelen pazar finálé körvonalazódott benne.
– Úgy sem mer majd erről beszélni. – Példás nyugalommal vette ki a kulcsot az autóból. – Ha beszélne, majd tagadok, s tudjuk jól, hogy kinek hisznek. Ha meg még sem hisznek nekem, mi lesz? Azzal a két színházas mókussal sem történt semmi. Ámen!
Készen állt arra, hogy az otthon melegébe lépve odaadó szeretettel köszöntse párját.
– Magadra maradtál! Ki fog most neked segíteni?
Hirtelen megjelent előtte az iroda, ahonnan nem is oly régen sietve jött el. Az ablaknak háttal állva látta a jelenetet. Ott ült ő, a kis gyakornok meg az idősebb főnök egymás mellett. Innen is érezte közöttük a pusztító feszültséget. Az egyik követelődzve, éhesen tört előre, a másik meg … Igen, a másik meg esendőn, tehetetlenül hátrált, amíg a karfa engedte.
Mindig középszerűnek érezte magát. A tanulmányaiban, a munkahelyén, de még a magánéletében is. Igaz – mint most is – általában várta otthon valaki, de ettől még nem tartotta magát az évszázad partnerének. Ugyanígy gondolt magára a munkahelyén: nem jósolt magának nagy előmenetellel járó karriert, nem érezte hozzá magát elég törekvőnek. Harmadik munkahelye volt ez a mostani, s még mindig csak gyakornok. Éppen ezért volt jó érzés, hogy végre rá is felfigyelt egy főnök.
– A lekvárt nem fogja elhinni senki! Amúgy, kinek mondanád el? Senki nem hinné el róla. – Egy kicsit még lejjebb ereszkedett a válla. – Biztosan te leszel a hibás! Mindenki azt fogja mondani, hogy így akartál előbbre jutni.
– Amúgy miért nem tudtad megtenni? Neki meg sem kellett volna tudni, meg, amúgy sincs itthon.
Ahogy a párjára gondolt, egy más fajta epe keserűsége rontotta tovább a szája ízét.
– Ne bújj mögé! Már volt pár kalandod. Mellette is… – Ahogy a kaland szó beköszönt, egy liliputi mosoly jelent meg a szája szegletében, de csak egy pillantásnyit vendégeskedett itt, mert rögtön el is kallódott a következő gondolattal. – Ez igaz, de azokat te akartad. Még nem volt olyan, mikor nem kívántad a másikat.
Megint a társára gondolt és – életében először – hálás volt azért, hogy az három műszakban dolgozik. Azonnal érezte volna, hogy baj van. Így azonban nem kell magyarázkodni. Holnapra majd ügyesen a megszokott szótlansága mögé rejti ezt az egészet.
– Nem mondhatod el neki! Téged hibáztatna! Kinek mondanád el?
Ettől a gondolattól – mint olyan sokszor – megint végtelenül egyedül érezte magát. De az oly ismerős magány mellett most kérlelhetetlenül megjelent egy ismeretlen, új érzés: hirtelen otthontalan lett a világban.
Menni! Csak menni! Valahová! Mindegy hová!
Talán belül végig érezte, hogy a kabátot nem kell levetni, mert így majd csak ki kell lépni az ajtón. Egy perc múlva már a sötét utcákon bolyongott.
– Tulajdonképpen miért is nem mondhatod el senkinek? TV. Újságok. Internet. A cég. A család.
Izgatott lett. Kissé szaporábban lépkedett.
– Nem ennek az idejét éljük? Itt az a közösségi mozgalom, az pont erről szól. Hogy nem vagy egyedül!
A lépteihez hasonlóan most a gondolatai is felgyorsultak. Agya monotonon dobolta a korábbi „magány” jelszót, de ő ragaszkodni kezdett az oda vetett mentőövhöz.
– Nem, nem vagy egyedül! Nem!
Bár a lelke háborgó, halálszagú tenger volt, nem hagyta a hullámok kedvére ezt a gondolatot.
– Ez sokakkal megtörténik! Közös felelősség – azt mondják –, hogy az ilyesmiről beszélni kell. Azért jársz így, mert az ilyenek, mint te nem nyitják ki a szájukat.
Elkapta a lelkesedés. Nem vetett vele számot, de az elmúlt órákat uraló önmarcangolás után üdvözítő volt, hogy valami végre energiát pumpál belé.
– Ha csendben maradsz nem hallják meg a hangodat. Mondd el az egészet. Írd ki az üzenőfaladra, aztán tedd oda a tag-et, ahogy olvastad.
Ez annyira vakmerő gondolat volt, hogy öntudatlanul megállt egy pillanatra a sétájában.
– Nem! Oda azért nem… Vannak azok az anonim oldalak, amikről olvastál. Ott kell kezdeni. Aztán majd jöhetnek a nagyobb falatok.
Tervek formálódtak. Ezt szerette. Tervek, jövő, gondolkodás, cselekvés. Nem figyelt rá, de már nem csak a léptei voltak gyorsak, hanem a kezei is lázas tempót doboltak a mellén. Képzeletben hirtelen egy kis hajón vitorlázott a tengeren.
– Igen. Először kicsiben, aztán jöhet a nagy nyilvánosság. Lehet, hogy hibáztatnak majd, de végül is mégiscsak te vagy az áldozat.
Érezte, hogy nem jó felé sodródik gondolatainak kis hajója, de most nem tehetett ez ellen. Túlságosan is sok érzés kavargott a tengerében. Elképzelte ahogy a kamerák kereszttüzében áll, s minden kérdés csak neki szól. Minden egyes elképzelt kérdés egyre inkább az ő vitorlájából fogta ki a szelet. Már nem doboltak a kezei…
– Ez a baj! Mindenkit az érdekel majd, hogy hol volt a keze. Benyúlt a lábad közé? Hol volt a lekvár?
Hirtelen ismét üres lett minden.
– Csámcsogni akarnak majd a részleteken, pedig pont nem ez a lényeg!
Mostanra nemhogy kiszállt a hajóból, de már a mentőöv sem volt sehol.
– Ez az egész nem ér semmit! Hiába volt annak a rendezőnek olyan nagy botránya. Újra itt van, mintha mi sem történt volna. A másik meg… Rajtuk kívül nincs is más… Ennél biztosan több van, de senki nem vállalta fel ezt az egészet. Csak kettő ilyen lenne? Lehetetlen!
A léptei ismét csendesek voltak. Erős volt a kontraszt a tenger morajlása és a léptek nesztelensége között.
– Az elmúlt két évben összesen egy ismert nő volt, aki az arcát is adta a történetéhez. Ezért nem ér semmit ez az egész. Mondhatják, hogy én is, én is… De minek?
Megint kődarab módjára érezte magát süllyedni. Ezt sem mondta ki, de mára elfáradt az önsajnálatban, az önvádolásban, a félelemben. Agya lázasan kereste az utolsó utáni szikrát.
– Hagyd már abba ezt a nyivákolást! Szedd össze magad! Ha más nem is mondta ki, nem vállalta el, attól te még megteheted!
Mantra volt ez. Tüzelte magát. Egyre fényesebben pislákolt a keresett szikra!
– Igen! Szedd össze magad! Tedd oda magad! Ne nyivákolj! Elvégre, férfi vagy Ádám, az Istenért!
Ekkor – s csak a sors a megmondhatója, hogy készakarva, vagy véletlenül – ott állt az édes otthonnak rejteket adó lépcsőház előtt.
Még nem tudta, hogy belépjen -e az ajtón, vagy tovább folytassa céltalan bolyongását.
Még kereste azt a megnyugvást hozó utolsó gondolatot.
– Igen! Igen! Elmondhatom én is! Én is! Én is!
Megint hirtelen öntötte nyakon a kétkedés.
– Vagy maradhatok csendben én is? Én is? Én is?