Schulmann István <\/p>\n
#énis<\/p>\n
<\/p>\n
– Én is így jártam!<\/p>\n
A kivilágított előszobában állt. Két kezén támaszkodva görnyedt a cipősszekrényre. A színehagyott arcot bámulta a tükörben, miközben a szavak lomha elefántként meneteltek a fejében faltól-falig: én is… én is…<\/p>\n
– A végén még én is címlapra kerülök!<\/p>\n
Nem volt kedve haza menni, inkább az utcai lámpák narancsos fényétől megvilágított irodájában maradt. Állát felhúzott térdein pihentetve a kanapén ült. Mozdulatlan volt, szeme azonban vészterhes táncát járta a visszhangzó szavak zaklatott ütemére: én is… én is…<\/p>\n
– Borzalmas volt… – Megvetően villantotta meg a szemét. – Te meg azt hitted, hogy fel vagy készülve ilyesmire!<\/p>\n
– Kivételesen rossz este volt… – A kudarc teljesen elkeserítette. – Soha nem történt még ilyen! Eddig mindegyik akart engem!<\/p>\n
A közös estéjük gyorsan és barátságtalanul fejeződött be. Mindkettőjüket felkavarták a történtek, s kellett némi idő, míg meglassult bennük a vér. A lassulás hozta a csendet, a csend pedig teret adott a gondolatoknak. Nehéznek tűnt elfutni ezek elől a képzetek elől.<\/p>\n
– Akkor kellett volna leállítani! Ostoba vagy! Persze, csak úgy simogatta a hátadat!<\/p>\n
– Ott volt a vonzalom kettőnk között az elejétől. – Egy leheletnyit elmosolyodott. – Olyan édes volt…<\/p>\n
– Csak segíteni akart, igaz? – A jeges gúny marta a torkát. – Új vagy, feszült vagy, kell a lazítás…<\/p>\n
– Már az első napján éreztem, hogy kedveli az érintésem. Annyira békés lett tőle.<\/p>\n
– Milyen idegesítő volt, ahogy fogdossa a vállad! Nincs abban semmi, igaz? Semmi, csak pár ártatlan érintés. – Felindultan gondolt a saját tehetetlen némaságára. – Te is tudod, hogy mindig egy ártatlan kis simogatással kezdődik.<\/p>\n
– Ő kezdeményezett. Láttam a szemében a vágyat…<\/p>\n
– Miért nem szóltál neki rögtön, hogy állítsa le magát? Miért nem szóltál neki egyszer sem?<\/p>\n
Elfeledkezett róla, hogy még mindig kabátban volt. Mostanra gyomorforgató meleg öntötte el, de nem figyelt erre az érzésre. Úgy tűnt, mintha valaki állna a tükör mögött, s pont vele nézne farkasszemet.<\/p>\n
– Miért nem? – Az önvádak ólmos lassan hömpölyögtek a fejéről a vállára. – Mert te sem csinálsz botrányt! Mert mindenki ott volt az irodában. Mert kínos lett volna a kollégák előtt! Mert gyáva voltál! Mert ő a főnököd!<\/p>\n
– Akármikor mondhatta volna, hogy nem teszem neki! De nem mondta, mert vonzódtunk egymáshoz. Ebben a vonzalomban egyenrangúak voltunk. Soha nem éltem vissza azzal, hogy a főnöke vagyok, ezt ez a kis hülye is tudja!<\/p>\n
– Számító vagy! Tudtad te, hogy az előrelépés mindig az ilyeneken múlik. Majd pont te kerülöd ki a szereposztó díványt, mi?<\/p>\n
– Persze, szívesen segítettem volna neki feljebb kapaszkodni! Ha nem játszik velem, nincs ez az egész! Még így is segíthetnék neki, de – kripta hideg kígyómérget érzett pezsegni a bőre alatt – ez egy szívtelen kis dög! Lesheti, hogy mikor segítek! A többi nem volt ilyen hálátlan. Meg is lehet nézni, hol tartanak most!<\/p>\n
Az átmenet nélkül érkező méreg hirtelen megnövelte benne az erőt, s ezzel együtt megjött a kedve ahhoz, hogy hazamenjen. Reggel úgy is folytatódik a hét, s neki sok teendője lesz. – Majd holnap kiderül, hogy ki a kakas ezen a szemétdombon! – fröcsögte. Szedelődzködni kezdett.<\/p>\n
– Milyen aberrált ötlet, hogy lekvárt nyalogassál a hóna alól? – Enyhén megremegett a válla a gondolatra. – Normális ez az ember? Ahogy nap, mint nap az irodában járkál, amilyen udvarias, okos; te sem gondoltad soha, hogy ilyen dolgok indítják be.<\/p>\n
– Még majd kitalálja, hogy perverz vagyok! – Már az autóban ült, s nagyszerű volt, ahogy a forgalom elterelte a gondolatait egy rövid időre, de a sértett büszkeség visszacsalogatta tudatát az irodába. – Én? Perverz? A nevetséges, közhelyes tejszínhab jobb, mi? Amilyen undorodva meregette rám a szemeit, legszívesebben megtéptem volna! Hogy tudott ilyen megalázó lenni, mikor ilyen őszintén mutattam meg magam?<\/p>\n
– Mondjuk, ne csinálj úgy, mintha csak ez lenne a gond! Már akkor undorodtál tőle, mikor maga mellé ültetett a kanapéra. Még, hogy szakmai megbeszélés! Persze! Este! Közben, meg fogdossa a combod…<\/p>\n
– Csak nyissa ki a száját, s megnézheti magát a kis taknyos. Az kell még nekem, hogy a szájára vegyen a város miatta. Láttam már ilyet mostanában azzal a két színésszel.<\/p>\n
Időközben hazaért, de nem ment még be a házba. Az utolsó, a megnyugvást hozó gondolatokat kereste az autóban ülve. Nem kellett sokáig várnia, hogy könnyű legyen neki az este. Hirtelen pazar finálé körvonalazódott benne.<\/p>\n
– Úgy sem mer majd erről beszélni. – Példás nyugalommal vette ki a kulcsot az autóból. – Ha beszélne, majd tagadok, s tudjuk jól, hogy kinek hisznek. Ha meg még sem hisznek nekem, mi lesz? Azzal a két színházas mókussal sem történt semmi. Ámen!<\/p>\n
Készen állt arra, hogy az otthon melegébe lépve odaadó szeretettel köszöntse párját.<\/p>\n
– Magadra maradtál! Ki fog most neked segíteni?<\/p>\n
Hirtelen megjelent előtte az iroda, ahonnan nem is oly régen sietve jött el. Az ablaknak háttal állva látta a jelenetet. Ott ült ő, a kis gyakornok meg az idősebb főnök egymás mellett. Innen is érezte közöttük a pusztító feszültséget. Az egyik követelődzve, éhesen tört előre, a másik meg … Igen, a másik meg esendőn, tehetetlenül hátrált, amíg a karfa engedte.<\/p>\n
Mindig középszerűnek érezte magát. A tanulmányaiban, a munkahelyén, de még a magánéletében is. Igaz – mint most is – általában várta otthon valaki, de ettől még nem tartotta magát az évszázad partnerének. Ugyanígy gondolt magára a munkahelyén: nem jósolt magának nagy előmenetellel járó karriert, nem érezte hozzá magát elég törekvőnek. Harmadik munkahelye volt ez a mostani, s még mindig csak gyakornok. Éppen ezért volt jó érzés, hogy végre rá is felfigyelt egy főnök.<\/p>\n
– A lekvárt nem fogja elhinni senki! Amúgy, kinek mondanád el? Senki nem hinné el róla. – Egy kicsit még lejjebb ereszkedett a válla. – Biztosan te leszel a hibás! Mindenki azt fogja mondani, hogy így akartál előbbre jutni.<\/p>\n
– Amúgy miért nem tudtad megtenni? Neki meg sem kellett volna tudni, meg, amúgy sincs itthon.<\/p>\n
Ahogy a párjára gondolt, egy más fajta epe keserűsége rontotta tovább a szája ízét.<\/p>\n
– Ne bújj mögé! Már volt pár kalandod. Mellette is… – Ahogy a kaland szó beköszönt, egy liliputi mosoly jelent meg a szája szegletében, de csak egy pillantásnyit vendégeskedett itt, mert rögtön el is kallódott a következő gondolattal. – Ez igaz, de azokat te akartad. Még nem volt olyan, mikor nem kívántad a másikat.<\/p>\n
Megint a társára gondolt és – életében először – hálás volt azért, hogy az három műszakban dolgozik. Azonnal érezte volna, hogy baj van. Így azonban nem kell magyarázkodni. Holnapra majd ügyesen a megszokott szótlansága mögé rejti ezt az egészet.<\/p>\n
– Nem mondhatod el neki! Téged hibáztatna! Kinek mondanád el?<\/p>\n
Ettől a gondolattól – mint olyan sokszor – megint végtelenül egyedül érezte magát. De az oly ismerős magány mellett most kérlelhetetlenül megjelent egy ismeretlen, új érzés: hirtelen otthontalan lett a világban.<\/p>\n
Menni! Csak menni! Valahová! Mindegy hová!<\/p>\n
Talán belül végig érezte, hogy a kabátot nem kell levetni, mert így majd csak ki kell lépni az ajtón. Egy perc múlva már a sötét utcákon bolyongott.<\/p>\n
– Tulajdonképpen miért is nem mondhatod el senkinek? TV. Újságok. Internet. A cég. A család.<\/p>\n
Izgatott lett. Kissé szaporábban lépkedett.<\/p>\n
– Nem ennek az idejét éljük? Itt az a közösségi mozgalom, az pont erről szól. Hogy nem vagy egyedül!<\/p>\n
A lépteihez hasonlóan most a gondolatai is felgyorsultak. Agya monotonon dobolta a korábbi „magány” jelszót, de ő ragaszkodni kezdett az oda vetett mentőövhöz.<\/p>\n
– Nem, nem vagy egyedül! Nem!<\/p>\n
Bár a lelke háborgó, halálszagú tenger volt, nem hagyta a hullámok kedvére ezt a gondolatot.<\/p>\n
– Ez sokakkal megtörténik! Közös felelősség – azt mondják –, hogy az ilyesmiről beszélni kell. Azért jársz így, mert az ilyenek, mint te nem nyitják ki a szájukat.<\/p>\n
Elkapta a lelkesedés. Nem vetett vele számot, de az elmúlt órákat uraló önmarcangolás után üdvözítő volt, hogy valami végre energiát pumpál belé.<\/p>\n
– Ha csendben maradsz nem hallják meg a hangodat. Mondd el az egészet. Írd ki az üzenőfaladra, aztán tedd oda a tag-et, ahogy olvastad.<\/p>\n
Ez annyira vakmerő gondolat volt, hogy öntudatlanul megállt egy pillanatra a sétájában.<\/p>\n
– Nem! Oda azért nem… Vannak azok az anonim oldalak, amikről olvastál. Ott kell kezdeni. Aztán majd jöhetnek a nagyobb falatok.<\/p>\n
Tervek formálódtak. Ezt szerette. Tervek, jövő, gondolkodás, cselekvés. Nem figyelt rá, de már nem csak a léptei voltak gyorsak, hanem a kezei is lázas tempót doboltak a mellén. Képzeletben hirtelen egy kis hajón vitorlázott a tengeren.<\/p>\n
– Igen. Először kicsiben, aztán jöhet a nagy nyilvánosság. Lehet, hogy hibáztatnak majd, de végül is mégiscsak te vagy az áldozat.<\/p>\n
Érezte, hogy nem jó felé sodródik gondolatainak kis hajója, de most nem tehetett ez ellen. Túlságosan is sok érzés kavargott a tengerében. Elképzelte ahogy a kamerák kereszttüzében áll, s minden kérdés csak neki szól. Minden egyes elképzelt kérdés egyre inkább az ő vitorlájából fogta ki a szelet. Már nem doboltak a kezei…<\/p>\n
– Ez a baj! Mindenkit az érdekel majd, hogy hol volt a keze. Benyúlt a lábad közé? Hol volt a lekvár?<\/p>\n
Hirtelen ismét üres lett minden.<\/p>\n
– Csámcsogni akarnak majd a részleteken, pedig pont nem ez a lényeg!<\/p>\n
Mostanra nemhogy kiszállt a hajóból, de már a mentőöv sem volt sehol.<\/p>\n
– Ez az egész nem ér semmit! Hiába volt annak a rendezőnek olyan nagy botránya. Újra itt van, mintha mi sem történt volna. A másik meg… Rajtuk kívül nincs is más… Ennél biztosan több van, de senki nem vállalta fel ezt az egészet. Csak kettő ilyen lenne? Lehetetlen!<\/p>\n
A léptei ismét csendesek voltak. Erős volt a kontraszt a tenger morajlása és a léptek nesztelensége között.<\/p>\n
– Az elmúlt két évben összesen egy ismert nő volt, aki az arcát is adta a történetéhez. Ezért nem ér semmit ez az egész. Mondhatják, hogy én is, én is… De minek?<\/p>\n
Megint kődarab módjára érezte magát süllyedni. Ezt sem mondta ki, de mára elfáradt az önsajnálatban, az önvádolásban, a félelemben. Agya lázasan kereste az utolsó utáni szikrát.<\/p>\n
– Hagyd már abba ezt a nyivákolást! Szedd össze magad! Ha más nem is mondta ki, nem vállalta el, attól te még megteheted!<\/p>\n
Mantra volt ez. Tüzelte magát. Egyre fényesebben pislákolt a keresett szikra!<\/p>\n
– Igen! Szedd össze magad! Tedd oda magad! Ne nyivákolj! Elvégre, férfi vagy Ádám, az Istenért!<\/p>\n
<\/p>\n
Ekkor – s csak a sors a megmondhatója, hogy készakarva, vagy véletlenül – ott állt az édes otthonnak rejteket adó lépcsőház előtt.<\/p>\n
Még nem tudta, hogy belépjen -e az ajtón, vagy tovább folytassa céltalan bolyongását.<\/p>\n
Még kereste azt a megnyugvást hozó utolsó gondolatot.<\/p>\n
– Igen! Igen! Elmondhatom én is! Én is! Én is!<\/p>\n
Megint hirtelen öntötte nyakon a kétkedés.<\/p>\n
– Vagy maradhatok csendben én is? Én is? Én is?<\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"
Schulmann István #énis – Én is így jártam! A kivilágított előszobában állt. Két kezén támaszkodva görnyedt a cipősszekrényre. A színehagyott arcot bámulta a tükörben, miközben a szavak lomha elefántként meneteltek a fejében faltól-falig: én is… én is… – A végén még én is címlapra kerülök! Nem volt kedve haza menni, inkább az utcai Read more about #énis<\/span>[…]<\/a><\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"parent":3390,"menu_order":0,"comment_status":"closed","ping_status":"closed","template":"","meta":{"om_disable_all_campaigns":false,"_monsterinsights_skip_tracking":false,"_monsterinsights_sitenote_active":false,"_monsterinsights_sitenote_note":"","_monsterinsights_sitenote_category":0,"ngg_post_thumbnail":0},"aioseo_notices":[],"_links":{"self":[{"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/pages\/3396"}],"collection":[{"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/pages"}],"about":[{"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/types\/page"}],"author":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/users\/1"}],"replies":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/comments?post=3396"}],"version-history":[{"count":3,"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/pages\/3396\/revisions"}],"predecessor-version":[{"id":3408,"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/pages\/3396\/revisions\/3408"}],"up":[{"embeddable":true,"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/pages\/3390"}],"wp:attachment":[{"href":"https:\/\/www.schulmann.hu\/istvan\/wp-json\/wp\/v2\/media?parent=3396"}],"curies":[{"name":"wp","href":"https:\/\/api.w.org\/{rel}","templated":true}]}}