Paulo Coelho: Az Ötödik Hegy



Temesi László barátom adta a kezembe ezt a könyvet. Sok beszélgetésünk után került elő. Egyetlen Coelho könyvet sem olvastam ezelőtt, Laci magabiztosan adta át a könyvet: “nem fogod tudni letenni.” Valóban izgalmas olvasmány volt, talán sosem olvastam még vallásos fikciót.

Ez volt az első könyvem a szerzőtől, azt nem tudom, hogy az utolsó -e, mert ez a jövő zenéje, minden esetre valóban nagy élmény volt elolvasni.

Pár gondolatot kigyűjtöttem magamnak a műből.

Ráébredtél, milyen egyszerű az egész. Csak egy kis bátorság kell.

Az asszony két csoportra osztotta az embereket. Az egyik csoportba tartozók mindig örültek a munkájuknak, a többiek pedig panaszkodtak rá. Az utóbbiak úgy vélték, hogy Isten Ádámra szórt átka az egyetlen igazság: Átkozott tegyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Nem telt örömük a munkában, a szent napokon pedig, amikor a pihenés volt a kötelességük, csak unatkoztak. Mentséget találtak az Úr szavaiban haszontalan életükre, és eszükbe sem jutott, hogy Ő ezt is mondta Mózesnek: bővölködővé tészen téged a te Urad Istened a földön, melyet nektek ad, hogy örökségül bírjátok azt.

Amikor az ember a sorsa beteljesítése felé halad, sokszor kénytelen irányt változtatni. Olykor erősebbek a külső körülmények, és arra kényszerül az ember, hogy meghunyászkodva engedjen nekik. Mindez azonban a felkészülés része.

Ki vagy te? Ember, aki megtalálta a békét – válaszolt Illés. – Tudok sivatagban élni, gondot viselni magamra, és szemlélni az isteni teremtés végtelen szépségét. Rájöttem, hogy a bennem lakó lélek jobb, mint amilyennek véltem.

Mindenkinek joga van kételkedni a feladatában, és olykor el is tántorodhat tőle; csak elfeledkeznie nem szabad róla. Aki nem kételkedik önmagában, méltatlan, mert vakon bízik önnön képességében, és így a büszkeség bűnébe esik. Áldott legyen mindenki, aki tétova pillanatokat él át.

Látod amott az Ötödik Hegyet? – kérdezte Illés. – Akármelyik oldalról nézed, mindig másnak fogod látni, pedig ugyanaz a hegy. Minden ilyen, ami a teremtés műve: egyazon Isten más-más arcát mutatja.

Ha sokáig halogatjuk a szüretet, megrohad a gyümölcs – erősködött a hadvezér. – De ha a gondjainkat tesszük félre, mindig csak szaporodnak.

Ez a igazi szabadság: érezni, mit kíván a szív, és nem törődni mások véleményével.

Akkor tanulj valamit. Sok olyan ember van, aki már lemondott az életről. Ezek az emberek nem bosszankodnak, nem sírnak, hanem csak várják, hogy múljon az idő. Nem kértek az életből, ezért már az élet sem kér belőlük. Téged is ez a veszély fenyeget; cselekedjél, nézz szembe az élettel, ne mondj le róla.

De emlékezz, mit tanított Isten Mózesnek a harc előtt. Élvezd minden pillanat örömét, hogy később meg ne bánd, és ne érezd úgy, hogy elfecsérelted az ifjúságodat. Az ember minden életkorához más-más nyugtalanságot rendelt az Úr.

Mindenhez gyakorlat kell az életben.
– Még a prófétáknak is?
– Még ahhoz is, hogy az ember megértse az angyalokat. Annyira beszélni akarunk velük, hogy a végén nem hallgatjuk meg, amit mondanak. Nem könnyű meghallgatni valamit; mindig azt próbáljuk elmondani az imáinkban, hogy hol követtünk el hibát, és vágyaink szerint minek kellene történnie. De az Úr már mindezt tudja, és olykor csak azt kívánja tőlünk, hogy hallgassuk, mit mond nekünk a Világmindenség. És hogy legyünk türelemmel.

Az élet minden csatája arra jó, hogy tanuljunk valamit belőle, még azokból is, amelyeket elveszítünk. Ha majd felnősz, rá fogsz jönni, hogy már síkra szálltál hazugságokért, becsaptad magadat, vagy szenvedtél butaságokért. Ha jó harcos leszel, nem lesz bűntudatod miattuk, de gondod lesz rá, hogy ne kövesd el újra a hibáidat.

Olyan választást bíz rám az Úr, amely az Ő dolga volna.
– Látszólag csupa olyan férfiú csinálta elődeink történetét, aki a legmegfelelőbbnek bizonyult a legmegfelelőbb helyen – felelte az angyal. – De te ne higgy benne: az Úr csak azt kívánja az emberektől, ami mindegyiküktől kitelik.

Még nehezebb, hogy a magad útját megtaláld. Aki nem tud választani, meghal az Úr szemében, bár továbbra is lélegzik, és járkál az utcákon. Különben – folytatta az angyal – senki sem hal meg. Az Örökkévalóság minden lelket tárt karokkal fogad, azok pedig tovább végzik a feladatukat. Mindennek oka van, ami létezik a nap alatt.

Én azonban tanultam valamit a természettől, amit sosem fogok elfelejteni: az időjárás és az évszakok játékszerei vagyunk, és a pásztor csak ennek tudatában élheti túl az elkerülhetetlent. Gondozza a nyáját, úgy bánik minden állattal, mintha az volna az egyetlen egy, igyekszik segíteni a bárányokat nevelgető anyaállatoknak, és ügyel rá, hogy mindig legyen a közelben itatóhely. Olykor mégis előfordul, hogy baleset éri valamelyik nagy-nagy odaadással nevelt juhot, és odavész. Kígyó lehet az ellenség, vagy vadállat, de szakadékba is zuhanhat a birka. Így vagy úgy, mindig megtörténik az elkerülhetetlen.

Mindenkivel találkoztam, aki itt haladt el Tírusz és Szidon felé. Sokan panaszolták, hogy nem volt szerencséjük Akbarban; ezért új célt, új várost választottak maguknak. Ezek az emberek visszatértek egyszer. Nem sikerült megtalálniuk, amit kerestek, mert a korábbi balsikerük terhét is magukkal cipelték a csomagjukkal együtt. Egyik-másik helyet kapott a vezetők körül, vagy boldogan újságolta, hogy milyen jól kitaníttathatta a gyerekeit, de ennél többet nem hallottam. Akbari múltja miatt ugyanis mindegyiknek inába szállt a bátorsága, nem bízott eléggé magában, nem mert kockáztatni. Ám olyanok is elhaladtak itt, az ajtóm előtt, akikből csak úgy áradt a lelkesedés. Kihasználták minden Akbarban töltött percüket, és nagy erőfeszítés árán sikerült is összeszedniük a pénzt arra az útra, amelyre vágytak. Ezeknek az embereknek állandó győzelem volt, és maradt is az élet. Ezek az emberek is visszatértek, de ők már csodálatos történetekkel. Minden vágyuk teljesült, mert nem gátolták őket a múltbeli csalódások.

Nem nehéz újjáépíteni az életet, ahogy Akbart sem lehetetlen fölemelni romjaiból – folytatta a pásztor. – Elég, ha tudjuk, hogy ugyanannyi az erőnk, mint annak előtte. És a javunkra is fordítjuk.

Mindent nyomtalanul elfúj a szél, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg – mondta a pásztor. – Úgy alakul az élet, ahogy mi alakítjuk. De olyan dolgok is vannak, amelyekre az istenek köteleznek bennünket. Nem számít, hogy milyen okból teszik, és az is hasztalan, ha minden lehetőt megpróbálunk, hogy messziről elkerüljük ezeket a dolgokat.

Sosem fog elmúlni a fájdalom, amelyet mindketten érzünk, de majd a munka segít elviselni. Fáradt testen nem fog a szenvedés.

Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől: hogy kell ok nélkül örülni, hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni, és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar.

Nemzedékről nemzedékre szállt ez a történet, hogy soha senki el ne felejtse: olykor harcolni kell Istennel. Egyszer minden emberi lény életébe belehasít a tragédia; lehet, hogy egy város pusztulása, egy gyermek halála, valami hamis vád, valami betegség, amely mindörökre megnyomorít bennünket. Isten most őt, Illést szólítja, hogy szegüljön csak szembe Ővele, és közben a kérdésére is válaszoljon; „Miért ragaszkodol annyira a léthez, hiszen oly rövid, és oly sok benne a szenvedés? Mi értelme van a harcodnak?”
Az az ember, aki nem tud válaszolni erre a kérdésre, belenyugszik a sorsába. Az a másik meg, aki keresi létének értelmét, úgy találja, hogy igazságtalan az Isten, ezért szembeszáll a sorsával. És abban a pillanatban valami másféle tűz ereszkedik alá az égből, nem az, amely gyilkol, hanem az, amely lerombol régi falakat, és minden emberi lény előtt feltárja igazi lehetőségeit. A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket ez a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy az új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak. A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, még Istent is, és haladnak tovább, előre.
– A bátrak mindig csökönyösek.

… az a fiatalság kell most ide, amelyet már elveszítettetek.
– Nem tudjuk, hol keressük – válaszolta az egyik. – Elenyészett a ráncaink és csalódásaink mögött.
– Nem igaz. Nektek sosem voltak vágyálmaitok, ezért rejtőzött el az ifjúságotok.

A tragédia ugyanolyan érzéssel töltött el bennünket, kétségbeeséssel. Miért történt? Azért, mert úgy gondoltuk, hogy már minden kérdésre válaszoltunk, már mindent megoldottunk a lelkünkben, és így már minden változást elutasítottunk.
– Ti is, én is kereskedő nép gyermekei vagyunk, de a kardforgatáshoz is értünk – folytatta Illés. – Márpedig a jó harcos mindig tudja, hogy miért érdemes küzdenie. Nem bocsátkozik értelmetlen ütközetbe, és nem vesztegeti az idejét apró sérelmekkel.
– A jó harcos a vereséget is elismeri. Nem marad közömbös iránta, de győzelemnek sem próbálja feltüntetni. Keserű neki a veszteség fájdalma, szenved a közönytől, és kétségbeesésbe kergeti a magány. De ha túljutott ezeken az élményeken, nyalogatja egy kicsit a sebeit, és újrakezdi az életét. Tudja a harcos, hogy sok csatából áll a háború; megy hát tovább.
– Érhet bennünket sorscsapás. Talán ki is deríthetjük az okát, esetleg másokat hibáztatunk miatta, és elképzeljük, milyen lett volna az életünk, ha nem következik be a tragédia. De ez mind nem fontos: ami megtörtént, megtörtént. Onnantól fogva el kell felejtenünk a csapás okozta félelmünket, és meg kell kezdenünk az újjáépítést.

A szomorúság sem marad meg örökké, ha arrafelé tartunk, ahová mindig is eljutni kívántunk.
– Mindig el kell menni?
– Mindig tudni kell, mikor ér véget az élet egy-egy korszaka. Ha mindenáron időzni akarsz benne, a kelleténél is tovább, akkor már se örömöt, se értelmet nem találsz a maradékban. Még az is előfordulhat, hogy az Úr ráz föl a tehetetlenségedből.
– Szigorú a te Urad.
– Csak a kiválasztottakhoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük